Én nem mondhatom

magam szomorúnak,

hisz a szívemben a Lélek lángja ég.

Ettől a perzselő, mindig égő lángtól

tanultam meg a vers ütemét.

A múló időnek nagy, szürke uszálya,

azt hinnénk, hogy mindent elfedez.

De bennem nem halványult

a Léleknek lángja,

mert Isten táplálja bennem a tüzet.

Nem a hírnév hajtott verset írni,

de hogy elmondjak lélek-titkokat.

Mélységeket megjárva felhozni,

amit a szív rejtve tartogat.

Az én utamon nem boldogság termett,

de a versekből egy csokor virág,

és boldog voltam, ha egy szálat adtam,

mert tudom, szebb lett tőle a világ.

Abban a szálban is az a szikra égett:

a Lélekből egy-egy üzenet,

s az volt a boldogság, hogy ha az a szikra

felgyújtott egy-egy lelki tüzet.

– Szeretnék írni, addig mindig írni,

amíg minden lélek lángra gyúl,

és égő hittel, rőzselángot szórva

Isten elé sírva leborul.