A Biblia átfogó, széles képet fest Istenről. Igen, újra meg újra kiemeli szeretetét, de az Úr arra vágyik, hogy még sok egyebet is megtudjunk róla. Például a Szentírás több száz néven említi, amelyek mindegyike által mélyebben, jobban megismerhetjük az ég és a föld hatalmas Istenét, aki távolról sem hasonlítható a mesebeli Mikuláshoz; nemcsak annyit tesz, hogy megadja, amit kérünk.

Ebben a negyedévben Istenre figyelünk, különböző oldalról nézünk rá a kinyilatkoztatás által, majd mérlegeljük, hogy a gyakorlatban mit jelent számunkra, amit így megtudhattunk. Néhány „alapvető” kérdéssel kezdünk, mint a Szentháromság – ez lenyűgöző tanítás, miszerint Isten egy, de három személyben. Ezek után rátérünk arra, hogy Isten a Teremtő, hiszen ez a tantétel képezi minden hitpontunk alapját. Majd foglalkozunk a megváltás munkájával, mert a bűnbe süllyedt világban az még nem elég, hogy Isten megteremtett, szükségünk van a megváltásra is. Látni fogjuk, hogy az Úr a kegyelem Istene, de egyben az ítélet Istene is. Megemlékezünk még szentségéről, törvényéről, a szombatról, amelyek mind jelleméből fakadnak és segítenek jobban megismerni, hogy milyen is valójában Ő.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Mégis, mi az, ami miatt a Galáciai levelet a lelki megújulás gerincének mondhatjuk? Miért hathatott annyi ember szívére? A többi bibliai könyvtől eltérő módon közelít számos, a keresztény ember lelke számára alapvetően fontos témához. Pál ebben az írásában tárgyal olyan kérdéseket, mint a szabadság, a törvény szerepe a megváltásban, a hívő helyzete Krisztusban, a Lélek vezetése alatt álló élet vagy pedig az ősrégi kérdés: Hogyan válhat a bűnös ember igazzá a szent és igaz Isten szemében?

„És láték más angyalt az ég közepén repülni, akinél vala az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek, ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:6-7). E jól ismert verseket általában a végidei eseményekkel kapcsolatban idézzük, ugyanakkor a negyedévi témánk, az istentisztelet gondolatkörének megalapozásában is segítenek. Nemcsak egyszerűen arra szólít ez a szakasz, hogy tiszteljük az Urat, hanem olyan kulcsfontosságú elemeket is találunk benne, amelyek által jobban megérthetjük az igazi istentisztelet lényegét.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

A Biblia a jelképek rendkívül gazdag tárháza. Mózes második könyvében Isten a hetedik napot az addig történtek, azaz a teremtés hat napja szimbólumává tette. Az evangélium első kijelentését, a bűnbe esett emberiség számára a megváltás első ígéretét jelképek által adta tudtul Isten: mag, fej, sarok (1Móz 3:15), önmaguknál – a magoknál, a fejeknél és a sarkoknál – sokkal nagyobb létező valóságra utalnak. Az Úr Káinhoz is szimbolikus értelemben szólt: „A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földről” (1Móz 4:10).

Negyedévi tanulmányunk a bibliai jelképek egy bizonyos körére, az öltözettel kapcsolatos hasonlatokra összpontosítja a figyelmet. (Külön köszönettel tartozunk a gondolatért Myrna Tetz-nek, aki nyugdíjba vonulása előtt az Adventist Review főszerkesztője volt.) Megnézzük, hogy a Bibliában szereplő emberek milyen ruhadarabokat viseltek, ezek mit jelentettek, milyen igazságot szimbolizáltak, milyen nagyobb valóságra mutattak. Megvizsgáljuk menet közben a levonható tanulságokat is. Lucifer káprázatos, díszes mennybéli öltözetétől kezdve saját igazságunk szennyes ruháiig, Ádám és Éva édeni bőrruháitól kezdve az Ézsaiás könyvében megemlített dicsőség palástjáig a Biblia az öltözet, a ruhadarabok képével mutatja be a bűnnel, gőggel, igazsággal, üdvösséggel, megigazulással, feltámadással és a Krisztusban nyerhető örök élettel kapcsolatos igazságokat.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Figyeljük meg azt is, hogy Jézusra milyen érzelmi hatást gyakorolt világunk! „Könnyekre fakadt Jézus” (Jn 11:35). „Ő [Jézus] pedig elnézvén őket haraggal, bánkódván szívük keménysége miatt” (Mk 3:5). „És monda nékik: Szomorú az én lelkem mind halálig; maradjatok itt, és vigyázzatok” (Mk 14:34). „Jézus azért, amint látja vala, hogy az sír és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsula lelkében és igen megrendüle" (Jn 11:33). „Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője" (Ézs 53:3)!

A zsidókhoz írt levél jól megfogalmazza a nagyszerű igazságot Urunkkal kapcsolatban: „Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna meg indulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt” (Zsid 4:15). Gyarlóságaink miatt pedig – mint ahogy mindannyian jól tudjuk – elég kellemetlen érzések lehetnek bennünk.

Bánat, fájdalom, szomorúság... Ezek az érzések nem elvetendők, nem bűn, ha így érzünk. Nem hitetlenségünk vagy bizalmatlanságunk jele, ha ilyesmit váltanak ki belőlünk az élet viharai. Hiszen Jézus is különféle érzésekkel reagált különböző eseményekre.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

E negyedévi tanulmányunkban történetekkel találkozunk, de nem a jól ismertekkel, a leghíresebbekkel, mint pl. Ábrahám és Izsák a Mórija hegyén, vagy Dániel az oroszlánok vermében, vagy Dávid és Góliát. Inkább olyan emberek eseteit nézzük majd meg, akik nem a főcímekben szerepeltek, de ott voltak a háttérben; akikről gyakran megfeledkezünk.

Tehát az Ószövetség mellékszereplőire figyelünk ebben a negyedévben. Némelyek közülük pozitív hősök, mások kevésbé jó hírűek. Még ha nem is írtak túl sokat róluk, annyit megtudhatunk, amennyiből a figyelmes olvasó bizonyos tanulságokat vonhat le a vizsgált személyekről – akik között találunk nőket, a hatalmukkal visszaélő embereket, szolgákat és királyokat egyaránt.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Luther életében az egész a Római levéllel kezdődött, ami mostani negyedévi tanulmányunk tárgya. Nem csoda (bár a dolog iróniája), hogy a Rómával való protestáns szembefordulás éppen a Római levéllel vette kezdetét, mivel a Biblia e könyvének kulcsszerep jutott a keresztény gondolkodás történetében. A Római levéltől indult a kereszténység minden jelentősebb mozgalma vissza a tiszta evangéliumhoz és a „hit általi megigazuláshoz”. A levél ugyanis az evangélium teljes teológiáját bemutatja, valamint azt, hogy a bűnbe süllyedt emberiség igazi reményre talál benne.

A Római levél tanulmányozása során egy alapvető szabályt követünk: mégpedig, arra keresünk először választ, hogy mit jelentettek az Írás igéi a címzetteknek. Ezért a bibliaverseket közvetlen szövegkörnyezetükben vizsgáljuk, majd azt kutatjuk, hogy mit jelentenek ma.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Itt azt láthatjuk, hogy Isten nemcsak népe lelki egészségével, hanem fizikai jólétével is törődik. Ezt a gondolatot fejezi ki a héber salom szó is, amit általában úgy fordítanak, hogy béke, bár mélyebb tartalma is van: befejezettség, teljesség, ami az ember egészére vonatkozik, beleértve a fizikai egészséget is. Az Ószövetségben először akkor fordul elő a salom szó, amikor Jákób érdeklődik Lábán, Ábrahám testvérének unokája felől: „Azután monda nékik: Egészségben van-é? S azok mondának: Egészségben van” (1Móz 29:6). Mindkét esetben a salom szóból ered az a kifejezés, ami a magyar fordításban úgy szerepel: „egészségben van”.

Magától értetődő, hogy Isten törődik fizikai jólétünkkel; végtére is ő teremtett fizikai lénynek. Isten húsvér lénynek tervezte az embert, aki már a bűnbeesés előtt testben élt, tehát testében esett bűnbe. Az emberi test nem volt sem bűnös, sem rossz, sem a lélek vagy valami hasonló börtöne (mint ahogy bizonyos vallások tanították). Testünk a szerető Isten nagyszerű ajándéka, aki a saját képére alkotott meg, és azt akarja, hogy élvezzük fizikai létünket – már amennyire ez lehetséges a bűnössé lett világon.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Hogy viselkedjen tehát egy keresztény? Hogy viselkedjünk otthon és mások előtt? A választ Gal 5:22-23 verseiben találjuk: „De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény."

A Lélek gyümölcsének tanulmányozása során szemügyre vesszük, mi történik azokkal, akik Isten kezébe helyezik életüket, és engedik, hogy a Szentlélek munkálkodjon bennük. „Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az" (Jn 3:6). Amikor a Lélektől születünk, gyümölcse érlelődni kezd szívünkben; ez történik, ha az ember „újjászületik".

[...]

Tanulmányozzuk a Lélek gyümölcsét, de ezt ne tekintsük puszta elméletnek! Ápolgatnunk kell magunkban, és életünk megváltozik, viszont itt mégsem egy életstílusról van szó! Valójában az ember átalakulása a Lélek gyümölcse: „a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden" (2Kor 5:17). „Újjá lett minden" – ez a Lélek gyümölcse mindazok számára, akik a halálból átmentek a krisztusi életbe (lásd 1Jn 3:14).

Bibliatanulmányunk nem arra a kérdésre keresi a választ, hogyan válhatunk türelmesebbé, kedvesebbé, szelídebbé vagy hűségesebbé, hanem arra: hogyan engedjük a Szentlélek átformáló erejét életünkben megnyilvánulni. Hogyan válhatunk hasonlóvá Jézushoz, aki a megtestesült türelem, szeretet, szelídség és hűség?

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Nem közönséges sereg volt ez a nép, hanem – Isten jelenléte folytán – szent hadsereg, amelytől elvárható volt, hogy ahhoz méltóan is viselkedjen.

Sajnos ez nem egészen így történt. Ez az erős, hatalmas, hódító sereg, amely az Ígéret Földje határán rótta a köröket, vereséget szenvedett – nemcsak a kanaánitáktól, hanem önmagától is. Sátán tudta, hogy amíg engedelmeskednek az Úrnak, amíg bíznak Istenben és hit által valamint a törvényeket betartva élnek, addig nem árthat nekik. Mindössze annyit tehetett, hogy egymás ellen fordítja őket.

Így sikerrel járt! Nem csoda, hogy Ellen White így figyelmeztet: „Sokkal jobban kell félnünk a belső akadályoktól, mint a külsőktől. Az erő és siker akadályai sokkal nagyobbak magában az egyházban, mint a világban” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 116. old.).

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Ebben a negyedévben nem János evangéliumát, az ihletett szemtanú Jézusról szóló beszámolóját fogjuk tanulmányozni, és nem is A jelenések könyvét, amit szintén ő írt, hanem három apostoli levelét. Noha a címzettek a kor egyes gyülekezetei és az akkor élő emberek, leveleiben az apostol bennünket is érintő problémákkal, a hamis tanítás, a bűn, a szeretet, a hitehagyás és az engedelmesség kérdéseivel foglalkozik. Ám írásainak fő témáját mindenekelőtt Jézus Krisztus adja, aki megteremtett („Hogyan kerültünk ide?'), aki létünket értelemmel és céllal tölti meg („Miért vagyunk itt?'), és aki megígérte, hogy viszszatér és örök életre támaszt fel („Hová tartunk?'). Röviden tehát, Jézusban választ találunk legalapvetőbb kérdéseinkre.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

E negyedévben megvizsgáljuk hitünk két oldalát: a tantételeket és a tapasztalatot. Tanulmányainkban a keresztény hit tizenhárom lényeges témájára összpontosítunk, tizenhárom alapvető tanításra. Fontosnak tartjuk e tanulmányokban megőrizni az egyensúlyt hitünk alapjainak helyes bibliai értelmezése és aközött, ahogy ezek az életünket befolyásolják. Reméljük, hogy a negyedév végére nemcsak jobban értjük majd e témákat, hanem a keresztény tapasztalatokat illetően is gazdagodunk. A leckék nem csupán az igazságról szólnak, hanem „az igazságról, úgy, ahogy az Jézusban van”, hiszen Ő a hitünk Alfája és Omegája. 13 különböző kérdést veszünk sorra, amelyek egy Személyre irányítják a figyelmet, Jézusra, akiben „élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17:28).

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

A prófétaság ajándéka és az ihletettség egész témaköre eszmecserék és viták forrása volt az egyháztörténelem során mindvégig. Hogyan ihlette Isten a prófétákat? Hogyan hat az ihletés és a kinyilatkoztatás? Mennyire jelennek meg a próféták írásaiban a kultúra egyes vonásai és a személyes nézőpontok – ha megjelennek egyáltalán? Ha ezek a kérdések a sok évszázadig tartó vita után még mindig nem tekinthetők lezártnak a kereszténység berkein belül, akkor nekünk aligha sikerülne mindent eldönteni a negyedévi szombatiskolai tanulmányban. Mégis megpróbáljuk a tőlünk telhető legtöbbet megtenni ennek érdekében. A prófétaság ajándéka természetével és általánosságban az ihletéssel kapcsolatos kérdések mindig különösen fontosak voltak az adventisták számára. Isten megígérte A jelenések könyvében, hogy a prófétaság ajándéka különleges módon lesz jelen a vég idején (Jel 12:17; 19:10; 22:8-10). A hetednapi adventisták hiszik, hogy ez az ajándék nyilvánult meg Ellen G. White (1827–1915) szolgálatában, aki hét évtizeden át közvetítette egyházunknak a tanácsokat és a figyelmeztetéseket. Ő ugyan 1915-ben meghalt, lelki látásban és tanácsokban gazdag könyvei még ma is páratlan áldást jelentenek emberek milliói számára, lelki és teológiai értelemben gazdagítják életüket. Személyében valóban ajándékot kaptunk Istentől!

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

De mi is az engesztelés? Azt mondhatnánk, hogy általánosságban az engesztelés szó minden olyan akadály eltávolítására utal, amely gátolja Istennel való kapcsolatunkat. Bizonyos értelemben az engesztelés egyenértékű a megbékéléssel, de felöleli még a bűnhődés fogalmát is; minden akadály eltörlésének képét vetíti elénk, ami Isten és köztünk áll. Az engesztelés tana kihangsúlyozza, hogy kizárólag Krisztus áldozata lehet a bűnhődés különleges eszköze, amely által eltűnik az Isten és köztünk emelkedo válaszfal – a bűn –, és ennek következtében megbékülhetünk az Úrral.

Az engesztelés voltaképp az a bibliai tan, ami körül az összes többi forog; amelynek középpontja Krisztus élete, halála, feltámadása, mennybemenetele, közbenjárása és visszatérése. Kimondja a bűn jelenlétét, a megváltásra való alapveto és kétségbeesett szükségünket, és azt, hogy Isten szeretettel gondoskodott a megmentésünkrol.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Ingmar Bergman svéd filmrendező elmondott egy történetet Antonius Block lovagról, aki a gyóntatószékben térdelve meggyónja bűneit, ám csak utólag jön rá, hogy nem egy pappal, hanem a Halállal – homályba burkolózó, palástba öltözött alakkal – beszélt. Block kijelenti, hogy ő nem hitet, nem feltételezéseket, hanem ismeretet keres. „Azt akarom – mondja –, hogy Isten kinyújtsa felém a kezét, kijelentse magát nekem, szóljon hozzám.” A Halál azt feleli, hogy talán nincs is Isten, hanem csak a semmi van. „Akkor viszont az élet az iszonyatok iszonyata – válaszol Block. – Az ember nem nézhet szembe a halállal abban a tudatban, hogy minden semmivé lesz.”

Napjainkban mégis milliók élnek a világban a „nagy semmi” tudatával szembesülve; nem hisznek Istenben, nem reménykednek semmiben az őket körülvevő világon túl. Nem csoda hát, hogy olyan sokan csak az élet külső örömeire figyelnek, és enyhülést csupán a különböző élvezetekben, evilági szórakozásokban találnak. Távol áll tőlük a keresztény hit, amely arra szólít, hogy ne „a láthatókra..., hanem a láthatatlanokra” nézzünk, „mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4:18).

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Negyedévi tanulmányunk Jézusra összpontosít: arra, hogy ki volt Ő, mit tanított, mit tett és mit tesz most. Ez az utolsó megjegyzés – mit tesz most – nagyon fontos a világ számára. Nyelvtani meghatározással talán úgy mondhatnánk: „a jelen idő titka”. Döntő szempont ez, ami Jézust megkülönbözteti minden más történelmi alaktól, hiszen melyik történelmi hős tehet ma értünk bármit, akármilyen kiemelkedő szerepet töltött is be?

Ki volt ez a csodálatos Jézus? Milyen volt? Mit tett, amíg a földön élt? Mit tesz értünk ma? Végezetül pedig: miért is foglalkozzon vele a XXI. század embere? Ahogy látni fogjuk, a válaszok távolról sem elméleti síkon mozognak. Éppen ellenkezőleg: hatnak minden ember örök sorsára.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Évszázadokon át foglalkoztatta a keresztényeket, hogy mi is a tanítványság lényege, ám Jézus első követői számára ez ennél sokkal fontosabb kérdés volt. Tanítványnak lenni számukra azt jelentette, hogy az Úr Jézust követték. Alapjában véve e fogalom alatt olyan kapcsolatot értettek, amely átalakítja, felszabadítja és erővel tölti el az embert. Rendkívül fontos, hogy e szó számunkra is ugyanezt a jelentést hordozza.

Tanítvány az, aki Megváltójának fogadta el Jézus Krisztust, aki mindent megtesz azért, hogy Istennel való kapcsolata erősödjön, és a Szentlélek által igyekszik egész életét Jézus uralma alá vonni. A tanítványok elkötelezték magukat, hogy az egyház felelősségteljes tagjai lesznek, tevékenyen, következetesen részt vállalnak a missziómunkában, és engednek Isten Lelke belső késztetésének.

A tanítványság kérdését többféle szempontból is megközelíthetjük. Egyrészt vizsgálhatjuk a történelmi kor fényében, amelyben a Mester és tanítványai éltek, másrészt mérlegelhetjük a keresztényi élet sajátosságait figyelembe véve. Mindkét megközelítési mód szükséges ahhoz, hogy megértsük, mit jelent a keresztény ember számára tanítványként élni.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

E negyedév során Isten Igéjét tanulmányozva láthatjuk, hogy a hozzánk hasonlóan testből és vérből való embereknek, akikből sugárzott ugyan a hit, szintén meg kellett küzdeni a kétségbeeséssel, az elárultatással, a csalódással, a veszteséggel, az igazságtalansággal és a bántalmazással (nem úgy hangzik ez, mintha éppen rólunk lenne szó?). Hogyan tudtak megbirkózni a nehézségekkel? Mit tanultak belőlük? Mire taníthat minket példájuk?

Míg ezekre az emberekre figyelünk – tapasztalataikra, harcaikra, hitpróbáikra (amelyek többnyire a miénkhez hasonlóak) – a háttérben állandóan meghúzódik a kereszt. Ne feledjük, hogy bárki bármin megy is keresztül, Jézus Krisztus, Teremtőnk és Megváltónk megpróbáltatása abban a tekintetben is súlyosabb volt.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Ami az öröm, a szabadság és a beteljesedés forrása lehetne, abból gyakorta baj, elnyomás és kétségbeesés fakad. Persze nem mindig van ez így (sok esetben a házasság valóban a lelki és fizikai egység csodálatos kifejeződése, hozzájárul az emberi élet kiteljesedéséhez), mégis túl sok a rossz példa.

E negyedévben az Ószövetség korában élt házaspárok életét nézzük meg közelebbről. Célunk elsősorban nem a házasság elveinek vizsgálata, inkább e történetekből kiindulva igyekszünk levonni a tanulságot különféle kérdésekből. Fontolgatjuk többek között a hit, a cselekedetek, az engedelmesség, a remény, a bizalom és a szeretet szerepét azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent az Úr követőjeként élni a bűnös világban.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Nemcsak a lenyűgöző próféciák széles palettája és a bámulatos történelmi pontosság teszi a Szentírást különlegessé. Nem is csupán a lapjairól elemi erővel feltáruló isteni kinyilatkoztatás miatt páratlan ez az irat. Természetesen mindezek mutatják, hogy a Biblia valóban Isten Igéje. A hitelessége mellett szóló legerősebb érv azonban talán mégis az a folyamatosan tapasztalható jótékony hatás, amit a tanítását elfogadó emberek életére gyakorol. A próféciák, történelmi utalások és hasonló adatok meglepő pontosságán kívül a Biblia isteni eredete mellett szóló legékesebb bizonyíték, hogy maradandó reményt, örömet és ígéretet képes közvetíteni az embernek keletkezése után még évezredekkel is. Századokon át a világ különböző tájain élő emberek a Bibliában találtak választ legkínzóbb kérdéseikre és szívük vágyára. Nem is csoda, hiszen a Szentírás a legnagyszerűbb kinyilatkoztatás arról, aki egyedül képes vágyainkat beteljesíteni – a Teremtőről, a Megváltó Jézus Krisztusról!

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

A Biblia több könyve is határozott, Istenre mutató kijelentéssel kezdődik, mint pl. „Az Úrnak igéje lőn...”. A prédikátor könyve viszont az élet értelmetlensége miatti fájdalmas kiáltással nyit: „Felette nagy hiábavalóság... Minden hiábavalóság!” Ez a szokatlan kezdet jobban emlékeztet a mai világi írók hangnemére, mint az élő Isten prófétájának szavára. Keresztényként mégis hisszük, hogy A prédikátor könyve azért került bele a Szentírásba, mert Isten üzen valamit általa.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Hála Istennek, hogy nem hagy magunkra, amikor az élet keletkezésérol gondolkodunk! Az Úr Mózes első könyvében a kezdetről adott kinyilatkoztatást. Olyan szemlélettel találkozunk itt, ami a legtöbb tudós véleményével szöges ellentétben áll. A kinyilatkoztatást félredobva a tudományos világ nagy része azt állítja, hogy az ember értelmetlen és céltalan erők terméke. Ez a megállapítás is ékes bizonyítéka annak, hogy kinyilatkoztatás nélkül milyen téves következtetésekre jutunk.

A létünk eredetét puszta véletlennek tulajdonító „tudományos” nézettel szemben Mózes első könyvében az áll, hogy azért élünk, mert Isten megteremtett. Életünk a szerető, gondviselő Isten szándékos tettének köszönhetően kezdődött, az Úr „az embert saját képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket” (1Móz 1:27). Aligha képzelhető el két, ennél ellentétesebb, nehezebben kibékíthető álláspont.

A teremtés azonban csak a kezdete Mózes első könyvének. A továbbiakban olvashatunk a bűnesetről, az egész világra kiterjedő özönvízről, Bábel tornyáról, miközben jobban megérthetjük a világ természetét, amibe beleszülettünk – méghozzá anélkül, hogy mi magunk dönthettünk volna róla.

Mózes első könyvéből hallhatunk még Ábrahámról, akiben megáldatnak „minden népek” (Gal 3:8), valamint a tőle származó ősatyák soráról. 1Mózes nemcsak a bűnesetre és annak következményeire összpontosít. Lapjain itt is, ott is felvillannak a jelképek és árnyékok, amelyek Jézusra mutatva az üdvösség nagyszerű reménységét kínálják a bűnbe süppedt világnak. Isten reményt akar gyújtani mindenkiben, aki Ábrahámhoz hasonlóan hittel igényt tart rá. Mózes első könyvéből merítve Pál így fogalmazott: „Ekként a hitből valók áldatnak meg a hívő Ábrahámmal” (Gal 3:9), aki minden hívő atyja (Lásd Róm 4:11).

E negyedév során az emberiséget megteremtő csodáról szóló, Istentől ihletett beszámolót tanulmányozzuk. Bizonyos utalások és jelképek azonban a megváltás csodájára terelik figyelmünket: Jézus Krisztus életére, halálára és feltámadására.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

A negyedév során az 1844-es advent előtti ítélettel foglalkozunk, de semmiképp sem más kérdésektől elszigetelten. Amint tanulmányunk címe is utal rá (Az evangélium, 1844 és az ítélet), először is az evangéliummal összefüggésben vizsgáljuk meg az ítéletet, mivel az ítélet az evangélium nélkül olyan, mint a törvény kegyelem nélkül. Csak félelmet kelt, ítéletet és halált hordoz. Másrészt viszont az ítélet az evangéliummal együtt (miként a törvény és a kegyelem) hitet, bizonyosságot szül, reményt kelt.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Ötödik hitelvünk kivonatos olvasása is elég ahhoz, hogy érezzük, milyen fontos a Szentlélek szerepe hitünk szempontjából. Nem is lehetnénk keresztények nélküle és életünkben végzett munkája nélkül. Amint látni fogjuk, kizárólag az ő szolgálata teszi eredményessé számunkra mindazt, amit Krisztus tett. Valójában akkor is a Lélek késztetésére válaszolunk, amikor elfogadjuk Jézus Krisztust megváltónknak, és saját, szennyes ruhánk helyett az ő igazságát igényeljük, vagy amikor Isten kegyelméből eltökéljük, hogy elfordulunk a bűntől, és engedelmeskedünk Teremtőnk törvényének.

A Bibliában több mint 300 helyen olvashatunk a Szentlélekről, száznál is többször az Ószövetségben és kétszáznál is több helyen az Újszövetségben. Ebből is láthatjuk, mennyire fontos tanulmányozni a róla szóló tant — különösen a mi korunkban —, amikor a tanításnak mindenféle szele fúj, még magával a Lélekkel kapcsolatban is. Egyesek nem fogadják el, hogy a Szentlélek személy és/vagy Isten. Mások nagy hangsúlyt fektetnek munkájára és ajándékaira (vagy arra, ami szerintük a Lélek ajándéka), ugyanakkor az engedelmességet és a megszentelődést, amely pedig tagadhatatlan gyümölcse életünkben végzett munkájának, könnyelműen kezelik. Mindezt Isten Igéjének a fényében kell megvizsgálnunk.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Isten terve szerint a család olyan központ, ahol az emberek bensőséges közösségben élnek egymással, itt készülnek fel a lehető legmeghittebb kapcsolatra, az Istennel való együttlétre. A családban a gyermekek és a felnőttek megismerhetik azt a szeretetet, amely a Teremtőt tükrözi, és arra késztet, hogy szeretetből kövessük Istent. A szeretet hiánya vagy a közömbösség miatt azonban nehezen kitörölhető érzelmi és lelki problémák alakulhatnak ki.[...]

A szombat az Édenkertbol ered a házasság és a család intézményével együtt. Mindkettő a Teremtő ajándéka, amelyek szétválaszthatatlanul összetartoznak, hogy Isten dicsőségére és az emberek áldására szolgáljanak. A teremtés hívei összefognak, hogy a Jelenések könyvében szereplő felhívásnak eleget téve imádják azt, aki mindent megteremtett (Jel 14:7), a hetednapot ünneplő adventisták emellett kiemelik a szombat igazságát is, emlékeztetve a világot a Teremtő nyugalomnapjára.

Bizonyos értelemben a házasság és a család is a teremtésre emlékeztet, amikor Alkotónk helyet készített az emberiségnek, ahol nyugalmat talál. Olyan nyughely, rév lehet a család, ahol az önfeláldozó szeretet légkörében létrejön a különböző emberek egysége, ahol az ígéret ígéret, és a fogadalom valóban fogadalom. Ez a nyughely, ez a rév az otthon.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

[...] Ravi Jézust és nem a korábban őt is büszkeséggel eltöltő falakat választotta. Mi lett az eredménye? Megérintette az érinthetetlent! Az efféle újdonság, Krisztusban való felszabadító egység teszi az efézusi levelet a megújult emberi kapcsolatok evangéliumává. Ez volt Kálvin János kedvenc levele. William Barclay „a levelek királynőjének” nevezi, Charles Dodd pedig „a páli írások koronájának”. E. J. Goodspeed meghatározása szerint „ez a keresztény üdvösség nagy rapszódiája”.

Tanulmányozhatjuk a levél teológiáját, az egyházra vonatkozó tanítását vagy a keresztények együttélését szabályozó előírásait, ám egy gondolatot semmiképp sem kerülhetünk ki: Pál mélyen hitt a Krisztusban való új teremtésben és Isten végső diadalában a nagy küzdelem lezárulásakor. Pál apostol levelét teljes egészében áthatja a kegyelem, az ima és a hit ereje, amikor arról szól, hogy Isten „kiválasztott minket őbenne a világ teremtése előtt” (Ef 1:4); majd ír a küzdelemről, amelyet „a gonoszság erői ellen” (6:12) folytatunk, és megígéri: Jézus „véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk, a mibennünk munkálkodó erő szerint” (3:20).

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

E negyedév során átgondoljuk, mit is jelent tapasztalatot szerezni Jézussal mint Urunkkal, aki irányítja értékrendünk kialakítását, gondolatainkat, vágyainkat és még sok minden mást. Megnézzük, mit jelent naponként elismerni, hogy Jézus Krisztus a vezetőnk, akinek életünk minden területén engedelmességgel tartozunk. Nem elég, ha csupán Megváltónknak tekintjük; ismerjük el, hogy Jézus az Urunk is. Azért lehetett Jézus a Megváltónk, mert ő az Úr. A keresztények számára Jézus nem csupán Úr vagy Megváltó, hanem mindkettő egyszerre. Életmódunk bizonyítja a legjobban, hogy igazán elfogadtuk Jézust; az, hogy milyen mértékben engedjük át neki az uralmat életünk felett.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)

Márk evangéliuma a legrövidebb a négy beszámoló közül. Máté nagy tanítóként mutatja be Jézust, Lukács azt emeli ki, hogyan gondoskodott a Messiás a társadalom peremén élőkről. János inkább Jézusnak a különböző emberekkel folytatott magánbeszélgetéseire összpontosít, Márk pedig úgy mutatja be Jézust, mint a tettek emberét. Beszámolója tömör, magával ragadó, élénk, színes, dinamikus. Márk evangéliumában úgy áll előttünk Jézus, mint az ember, akinek küldetése van, és kétségünk sem lehet afelől, hogy el is végzi, amit vállalt.

(A kiadvány előszavából. A teljes előszót lásd itt.)