ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

"Hű tanúbizonyság"

    Krisztus mennybemenetele után, János hűségesen és lelkiismeretesen munkálkodott a Mesterért. Pünkösdkor, a többi tanítvánnyal együtt, ő is elnyerte a Szentlelket; megújult buzgósággal, friss erővel hirdette az életadó igét és irányította a tömeg gondolatait a Láthatatlanra. Hatásosan hirdette az Igét; telve volt tűzzel és mélységes meggyőződéssel. Szépen, szabatosan tanított, kellemes hangon ismételte Krisztus szavait és beszélt csodálatos tetteiről. Előadása tartós benyomást gyakorolt hallgatóira. Szavainak egyszerűsége, a hirdetett igazságok meggyőző ereje, és a lendület, mely előadását jellemezte, utat nyitott előtte valamennyi társadalmi réteghez.
  Az apostol élete teljes összhangban állott tanításaival. A szívében lángoló krisztusi szeretet komoly, fáradhatatlan munkára indította embertársaiért és különösen keresztény testvéreiért.
  Krisztus meghagyta tanítványainak, hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Ő szerette őket. Ezzel bizonyítsák be a világ előtt, hogy Krisztus, a dicsőség reménysége, testet öltött bennük. "Új parancsolatot adok néktek" mondotta -, "hogy egymást szeressétek; amiként én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást." (Ján. 13, 34.) Midőn ezen szavak elhangzottak, a tanítványok nem értették meg, de miután szemtanúi voltak Krisztus szenvedéseinek, keresztre feszítésének, feltámadásának és mennybemenetelének; miután pünkösdkor a Szentlelket elnyerték, felfogták Isten szeretetét, fogalmat alkothattak maguknak arról a szeretetről, amellyel egymás iránt kellett viseltetniük: "Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta érettünk; mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért."
  A Szentlélek kiárasztása után a tanítványok széjjel jártak, hirdetni az élő Megváltót. Egyetlen vágyuk: a lelkek üdve volt. Emellett megízlelhették a szentek közösségének szépségét is. Egymás iránt tapintatosak, figyelmesek,
  
  önmegtagadók és az igazságért minden áldozatra készek voltak. A mindennapi érintkezésben azt a szeretetet tanúsították egymással szemben, melyet Krisztus parancsolt nekik. Ezt a szeretetet igyekeztek nyájas szavak és önzetlen cselekedetek által, mások szívében is felébreszteni.
  Ezt a szeretetet, az új parancsolat iránti készséges engedelmességet kell a hívőknek mindenkor kinyilvánítaniuk. Olyan bensőséges összeköttetésben éljenek Krisztussal, hogy teljesíteni tudják összes követelményeit. Őket választotta ki Isten, hogy életükkel dicsőítsék a Megváltó hatalmát, aki bűntelensége által megigazította őket.
  Idővel azonban változás állott be. A hívők kezdték egymás hibáit felfedezni. Miközben mások hibáira néztek, és bírálgatásba bocsátkoztak, szem elől tévesztették a Megváltót és szeretetét. Kezdtek nagyobb jelentőséget tulajdonítani a külsőségeknek és nagyobb súlyt helyezni a hitpontokra, mint azok gyakorlására. Buzgók voltak mások hibáinak megítélésében; eközben nem vették észre saját hibáikat. Így hanyagolták el a Krisztus parancsolta testvéri szeretetet, de a legszomorúbb az volt, hogy észre sem vették. Nem jutottak tudatára, hogy eltűnt életükből a boldogság és öröm, és hogy - miután elzárták szívüket Isten szeretete elől - menthetetlenül a sötétségbe zuhannak.
  János apostol azonban észrevette, miként tünedezik a testvéri szeretet az egyházból. Intette a hívőket a gyülekezetben a szeretet állandó gyakorlásának szükséges voltára. Levelei újból és újból kifejezésre juttatják ezt a gondolatot.
  Így ír: "Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet az Istentől van; és mindaz, aki szeret, az Istentől született, és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet. Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa. Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem, hogy ő szeretett minket és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást."
  Arról, hogy a hívők milyen értelemben gyakorolják ezt a szeretetet, az apostol ezt írja: "Viszont új parancsolatot írok néktek, ami igaz ő benne és ti bennetek; mert a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik. Aki azt mondja, hogy a világosságban van, és gyűlöli az ő atyjafiát, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti az ő atyjafiát, a világosságban marad, és nincs benne botránkozásra való. Aki pedig gyűlöli az ő atyjafiát, a sötétségben
  
  van, és a sötétségben jár, és nem tudja hová megy, mert a sötétség megvakította az ő szemét." "Mert ez az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást." "Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az; és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna ő benne. Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta érettünk; mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiáért."
  Krisztus egyházát nem a világ ellenállása veszélyezteti leginkább, hanem a hívők szívében élő gonoszság okozza a legnagyobb kán és ez akadályozza elsősorban Isten ügyének előrehaladását. Semmi sem gyengíti annyira a lelki életet, mint az irigység, gyanakvás, bírálgatás és rágalom. Viszont a legerősebb bizonyíték arra nézve, hogy Isten elküldte Fiát a világra, az, ha az Isten egyházát alkotó különböző jellemű emberek egyetértenek és összetartanak. Krisztus követőinek kiváltsága ennek bebizonyítása. E célból engedelmeskedniük kell parancsának és jellemüket jelleméhez, akaratukat akaratához kell szabniuk.
  Krisztus mondotta: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket." (János 13, 34.) Milyen csodálatos kijelentés és mégis milyen kevés figyelemben részesül! Isten gyülekezetében sajnálatra méltó hiány tapasztalható testvéri szeretetben. Sokan, kik állítják, hogy szeretik a Megváltót, nem szeretik egymást. A hitetlenek figyelik azokat, kik keresztényeknek vallják magukat, hogy lássák, vajon hitük hatással van-e életükre? Hamarosan felfedezik jellemhibáikat, és hitvallomásuknak ellentmondó cselekedeteiket. Nem volna szabad megtörténnie, hogy ujjal mutassanak hívő keresztényekre mondván: "Nézzétek, hogy gyűlölik egymást azok, kik Krisztus zászlaja alatt állnak. A keresztények mindannyian egy család tagjai, valamennyien ugyanannak a mennyei Atyának gyermekei és ugyanazon boldog reménység letéteményesei. Az összekötő kapcsolatnak igen erősnek, de ugyanakkor gyengédnek kell lennie.
  Az isteni szeretet akkor szól a legmegindítóbban az emberi szívhez, amikor ugyanarra a gyöngéd részvétre serkenti, amely Jézus életét jellemezte. Csak az szereti igazán Istent, aki önzetlen szeretettel viseltetik atyjafia iránt. Az igaz keresztény minden veszélyben és bajban lévő léleknek segítségére siet. A tévelygőtől nem fordul el, nehogy mind mélyebbre süllyedve, szerencsétlenségében és csüggedésében teljesen Sátán martalékává legyen.
  Aki sohasem tapasztalta személyesen Krisztus gyöngéd, megnyerő szeretetét, az nem vezethet másokat az Élet forrásához. Ez a szeretet: kényszerítő hatalom, mely arra indítja az embert, hogy társalgásában és másokért
  
  való tevékenykedésében, egyaránt Krisztust nyilvánítsa ki. Krisztus munkásainak fáradozásait csak úgy koronázhatja siker, ha ismerik Krisztust. Ehhez azonban mindenekelőtt szeretetét kell ismerniük. A menny aszerint ítéli meg használhatóságukat, tudnak-e úgy szeretni, ahogyan Jézus szeretett, és munkálkodnak-e úgy, ahogyan Ő munkálkodott.
  "Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal." A keresztényi jellem akkor éri el tökéletességét, ha a másokon való segítés vágya állandóan ott él a hívők lelkében. Ha ennek a szeretetnek lehelete veszi körül őket, akkor "élet illatává válnak az életre" és Isten megáldhatja munkájukat.
  Szeretni Istent mindenekfelett és önzetlenül egymást - ez a legjobb ajándék, melyben mennyei Atyánk részesíthet. Ez a szeretet nem pillanatnyi fellángolás, hanem isteni alapelv, állandó erő. A meg nem szentelt szívben nem fakadhat; nem is teremhet meg benne. Csak abban a szívben találjuk meg, melyben Jézus uralkodik. "Mi szeretjük Őt, mert Ő előbb szeretett minket." Szívben, melyet az isteni kegyelem megújított, minden cselekedet indítórugója: a szeretet. A jellemet átalakítja, fékezi az ösztönöket, uralja a hajlamokat és nemesíti a törekvéseket. Ha ezt a szeretetet szívünkbe fogadjuk, életünket megédesíti, és nemesítő befolyást áraszt egész környezetünkre.
  János igyekezett megértetni a hívőkkel, hogy milyen kiváltságokban részesülnének, ha a szeretet e lelkülete hatná át életüket. Ha ez a megváltó hatalom uralja a szívet, akkor irányítja az összes többi indítórugókat is; föléemeli a hívőt a világ megrontó befolyásának. Ha a hívők engednék, hogy ez a szeretet bennük teljesen uralomra jusson, és életük hajtóerejévé váljék, akkor a hit és az Istenbe vetett bizalom teljességére jutnának el. A hit teljes bizalmával járulhatnának Isten elé, abban a tudatban, hogy Tőle mindent megkapnak, amire jelen és örök javuk érdekében szükségük lehet. "Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint ő van, úgy vagyunk mi is e világban. A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet." "És ez az a bizodalom, amellyel ő hozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket. És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket... tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk ő tőle."
  "És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkén; de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világért is." "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa
  
  bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól." Isten kegyelme elnyerésének feltételei igen egyszerűek és méltányosak. Az Úr nem kíván tőlünk nehéz dolgot, hogy elnyerjük a bűnbocsánatot. Nincsen szükségünk hosszú, fáradságos búcsújárásokra, fájdalmas önsanyargatásra, hogy Isten kegyelmébe fogadjon bennünket, vagy hogy vétkeinkért vezekeljünk. "Aki... az ő vétkét... megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer." (Péki. 28, 13.)
  Isten trónja előtt Krisztus könyörög gyülekezetéért; könyörög mindazokért, kiket vérével megváltott. Bűneinkért hozott áldozatának erejét nem csökkenthetik sem az évszázadok, sem a korszakok. Sem élet, sem halál, sem magasság, vagy mélység nem választhat el bennünket Isten szeretetétől, mely Jézus Krisztusban van. Nem azért, mert mi tartjuk Őt erősen, hanem mert Ő tart bennünket. Ha üdvösségünk saját erőfeszítéseinktől függne, sohasem üdvözülhetnénk. Azonban Tőle függ, Aki minden ígéretét betartja. Noha erőfeszítéseink gyengék, az Ő szeretete azonban az idősebb Fivér szeretete. Amíg fenntartjuk Vele a kapcsolatot, addig kezeiből senki ki nem ragadhat.
  Miközben múltak az évek és a hívők száma gyarapodott, János annál nagyobb hűséggel és buzgalommal munkálkodott testvéreiért. Akkortájt igen sok veszély fenyegette a gyülekezetet. Mindenütt sátáni csalások burjánoztak. Félrevezetés és hazugság által Sátán hírnökei ellenállást szítottak Krisztus tanai ellen; ennek következtében viszály és eretnekség ütötte fel a fejét a gyülekezetben. Krisztus egyes követői azt állították, hogy a szeretet felold Isten törvénye iránti engedelmesség alól. Mások viszont a zsidó hagyományok és ceremóniák betartását tartották szükségesnek; a törvény iránti engedelmességet, a Krisztus vérében való hit nélkül is, elégségesnek tartották az üdvösséghez. Többen úgy vélték, hogy Krisztus jó ember volt ugyan, de tagadták istenségét. Egyesek hűségeseknek tartván magukat, a valóságban hazugok voltak, amennyiben életmódjukkal megtagadták Krisztust és evangéliumát. A törvény áthágása által eretnekséget hoztak be az egyházba. Így jutottak sokan a hitetlenkedés útvesztőjébe.
  János mélységes szomorúsággal figyelte, hogyan szivárognak be e pusztító tévtanok a gyülekezetbe. Felismerve a veszélyt, gyors és határozott fellépéssel igyekezett szembeszállni a visszásságokkal. János levelei a szeretet lelkületét árasztják. Úgy tűnik fel, mintha írásánál tollát a szeretetbe mártotta volna. Ha azonban találkozott hitetőkkel, akik azt állították, hogy tiszta életet élnek, de ugyanakkor áthágták a törvényt, nem mulasztotta el, hogy őket megintse; figyelmeztette e szörnyű öncsalás következményeire.
  
  Egy jó hírnévnek, és széles körű befolyásnak örvendő asszonynak - aki az evangéliumi munkában segédkezett - így ír: "Mert sok hitető jött a világba, akik nem vallják a Jézust testben megjelent Krisztusnak. Ez a hitető az antikrisztus. Vigyázzatok magatokra, hogy el ne veszítsük, amit munkáltunk, hanem teljes jutalmat nyerjünk. Aki félrelép és nem marad meg a Krisztus tudománya mellett, annak egynek sincs Istene. Aki megmarad a Krisztus tudománya mellett, mind az Atya, mind a Fiú az övé. Ha valaki elmegy hozzátok és nem ezt a tudományt viszi, ne fogadjátok azt be házatokba, és azt ne köszöntsétek. Mert aki köszönti azt, részes annak gonosz cselekedeteiben."
  Mi, Jézus szeretett tanítványához hasonló módon ítélhetjük meg azokat, kik azt állítják, hogy Krisztus követői, de ugyanakkor Isten törvényét áthágják. Ez utolsó napokban hasonló bajok fenyegetik a gyülekezet fejlődését, mint amelyek az ősegyházat támadták; e pontokban tehát János apostol tanításait gondosan meg kell szívlelnünk. "Gyakoroljátok a szeretetet!" hallatszik mindenfelől, de különösen azoktól, kik hivalkodnak szentségükkel. Az őszinte szeretet azonban tisztább annál, semhogy egyetlen rejtegetett bűnt is elfedezne. Egyrészt szeressük a lelkeket, kikért Krisztus életét adta, másrészt azonban nem szabad a gonosszal megalkudnunk. Nem szabad egyesülnünk a lázadókkal és ezt szeretetnek nevezni. Isten megkívánja, hogy népe ebben a korszakban éppen olyan rendíthetetlenül álljon ki az igazságért, ahogyan annak idején János szembeszállt a lélekromboló tévelygésekkel.
  Az apostol azt tanítja, hogy noha keresztényi udvariasságot kell tanúsítanunk, de kötelesek vagyunk a bűnnel és a bűnössel szemben határozottan fellépni. Ez nagyon is összeegyeztethető az igazi szeretettel. "Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség. És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és ő benne nincsen bűn. Aki ő benne marad, egy sem esik bűnbe; aki bűnbe esik, egy sem látta őt, sem meg nem ismerte őt."
  János, mint Krisztus tanúja, sohasem bocsátkozott szóvitákba, vagy fárasztó fejtegetésekbe. Azt hirdette, amit tudott, látott és hallott. Szoros kapcsolata volt Jézussal; hallgatta tanításait és látta hatalmas csodáit. Csak kevesen ismerhették meg annyira Jézus jellemének szépségeit, mint János. Számára eloszlott a sötétség; reá az igaz világosság sugárzott. A Megváltó életéről és haláláról szóló tanúsága világos és hatalmas volt. Szíve túláradt Megváltója iránti szeretetétől; ajkára tolultak bizonyságtételei, melyek ellenállhatatlanul ragadták magukkal hallgatóit.
  
  "Ami kezdettől fogva vala" - bizonyította - "amit hallottunk, amit szemléltünk és kezeinkkel illettünk, az életnek igéjéről... Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségtek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal."
  Minden őszinte hívő ugyanígy saját tapasztalatával "pecsételheti meg, hogy az Isten igaz." (Ján. 3, 33.) Bizonyságot tehet arról amit látott, hallott és érzett Krisztus erejéből.
  
  AKAROM
  
  Akarom: fontos ne legyek magamnak.
  A végtelen falban legyek egy tégla,
  lépcső, min felhalad valaki más,
  Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
  Ám a kalász nem az ő érdeme.
  Legyek a szél, mely hordja a magot,
  De szirmát ki nem bontja a virágnak,
  S az emberek, mikor a mezőn járnak,
  A virágban hadd gyönyörködjenek.
  Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
  Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
  A kéz legyek, mely váltig simogat,
  Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
  Legyek a fáradt pillákon az álom.
  Legyek a délibáb, mely megjelen
  És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
  Legyek a délibáb a rónaságon,
  Legyek a vén föld fekete szívéből
  Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
  Legyek a drót, min üzenet megy végig
  És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
  Sok lélek alatt legyek a tutaj,
  Egyszerű, durván összerótt ladik,
  Mit a tengerbe visznek mély folyók.
  
  Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
  Míg le nem teszi a művész a vonót.
  
  Reményik Sándor
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ