ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Isten szeretete az emberek iránt

    A természet és a kinyilatkoztatás egyaránt bizonyságot tesz Isten szeretetéről. Mennyei Atyánk kútforrása az életnek, a bölcsességnek és az örömnek. Tekintsünk csak a természet csodálatos és fenséges műveire; gondoljunk arra, mily nagyszerűen alkalmazkodnak nemcsak az ember, hanem minden élőlény szükségleteihez! A napfény és az eső, mely felüdíti és megtermékenyíti a földet, a hegyek, a völgyek és a tengerek, mind az Alkotó szeretetéről beszélnek. Isten az, aki teremtményeinek kielégíti mindennapi szükségleteit! A zsoltáríró csodálatosan fejezi ki ezt a gondolatot a következő szavakkal: "Mindenki szemei te reád vigyáznak, és te idejében megadod eledelöket. Megnyitod a te kezedet, és megelégítesz minden élőt ingyen" (Zsolt 145:15-16).
  Isten szentnek és boldognak teremtette az embert; a gyönyörű föld, ahogy Isten mindenható kezeiből kikerült, a bukás és átok legkisebb nyomát sem hordta magán. Csak az isteni törvények, a szeretet törvényének áthágása hozta a romlást és a halált a világra. Ámde Isten végtelen szeretete még a bűnt kísérő szenvedések és nyomorúságok közepette is megnyilatkozik. Meg van írva, hogy Isten a földet az ember miatt átkozta meg (1Móz 3:17). A tövisek és tüskék, az akadályok és megpróbáltatások, melyek az emberi létet fáradságossá és gondterhessé teszik, kizárólag javunkat célozzák; Isten üdvtervében a szükséges nevelő eszközök egy részét képezik, hogy általuk a bűn következtében oly mélyre süllyedt, elbukott emberiség újból felemelkedjék. Bár bűnbe süllyedt a világ, de mégsem teljesen a nyomor és gond siralomvölgye. Magában a természetben is megtalálhatjuk a remény és vigasz hírnökeit. Még nőnek a virágok a töviseken, és a tüskéket rózsák fedik!
  "Isten a szeretet" - ezt hirdeti minden virág és minden egyes fűszál! A madarak zengő éneküket hallatják, a gyengéd
  
  virágok tökéletes szépségükben kellemes illatukkal töltik be a léget, az erdő magas fái üde zöld, dús lombozatukkal - mind-mind hangos bizonyítékai Isten szeretetteljes atyai gondoskodásának és vágyának, hogy gyermekeit boldoggá tegye.
  Isten lénye Igéjében nyilatkozik meg. Amikor Mózes kérte: "...mutasd meg nékem a te dicsőségedet" (2Móz 33:18), az Úr így válaszolt: "Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el..." (2Móz 33:19). Ez az Ő dicsősége. "És az Úr elvonula ő előtte és kiálta: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt" (2Móz 34:6-7). Jónás hasonló szavakkal juttatta kifejezésre érzelmeit, mondván: "Tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú" (Jón 4:2).
  Az Úr bennünket eget és földet betöltő szeretetének megszámlálhatatlan bizonyítékaival von magához. A természet művei és a legbensőségesebb lelki kötelék által, melyeket az emberi szív átérezhet és átélhet, igyekezett magát kijelenteni nekünk; ám mindezek csak tökéletlenül mutatják be végtelen szeretetét. Mert mindezen világos és érthető bizonyítékok ellenére is úgy elvakította a jónak ellensége az emberek értelmét, hogy csak félelemmel és rettegéssel tekintenek Istenre, akit szigorú és engesztelhetetlen Úrnak képzelnek. Sátán félrevezette az emberiséget, hogy Istenben olyan lényt lásson, akinek legfőbb tulajdonsága a szigorú igazságosság, aki hajthatatlan bíró és kegyetlen hitelező. Oly lénynek tűntette fel az Alkotót, aki bizalmatlan szemekkel néz az emberek gyengéire, hogy azonnal lesújtson rájuk ítéleteivel. Jézus épp azért jött a földre, hogy eltávolítsa a sötét árnyat, mely Istennek irántunk érzett végtelen szeretetét elfedte.
  Isten Fia a mennyből jött, hogy nekünk az Atyát kijelentse. "Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt" (Jn 1:18). "Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni" (Mt 11:27). Mikor egyik
  
  tanítványa kérte Őt: "Uram, mutasd meg nékünk az Atyát" (Jn 14:8) - Jézus így felelt: "Annyi idő óta veletek vagyok, és még sem ismertél meg engem, Filep? Aki engem látott, látta az Atyát; mimódon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát?"(Jn 14:9).
  Földi küldetését Jézus így vázolta: Az Úr "felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem..., hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat" (Lk 4:18). Ez volt az Ő munkája. Ide s tova járt, jót tett és meggyógyította mindazokat, kik a gonosz hatalmába kerültek. Egész falvak és városok voltak, melyekben többé nem volt hallható a betegek sóhaja és panasza, mert rajtuk áthaladva, minden beteget meggyógyított. Művei bizonyságot tettek isteni küldetéséről. Szeretet, irgalmasság és mélységes részvét nyilatkozott meg életének minden egyes cselekedetében. Szíve a könyörület bensőséges érzelmével kereste az embereket. Emberi természetet vett magára, hogy annál inkább megérthesse és megközelíthesse a mi szükségleteinket. A legszerényebb és legmegvetettebb emberek sem féltek hozzá közeledni. Még a kisgyermekek is vonzódtak hozzá. Szívesen ültek lábaihoz és térdeire; örömmel néztek kifejezésteljes arcába, mely sugárzott a szeretettől.
  Jézus az igazság egyetlen szavát sem hallgatta el, de azért mindig szeretettel beszélt. A néppel való mindennapi kapcsolata közben állandóan tapintatos, figyelmes, gondos és szeretetteljes volt. Sohasem volt udvariatlan vagy barátságtalan, sohasem ejtett ki ok nélkül kemény szót, és senki örömét nem rontotta el hiába. Megmondta az igazságot, de mindig szeretetteljesen. Sohasem ítélt el emberi gyengeségeket, de a legkeményebben megrótta és elítélte a képmutatást, a hitetlenséget és igazságtalanságot; de ezt is könnyes szemekkel és fájdalmas hangon tette. Sírt Jeruzsálem felett, ama város felett, melyet oly nagyon szeretett, de amely mégis vonakodott elfogadni Őt, aki az út, az igazság és az élet. Bár Jeruzsálem lakói elvetették Őt, az Üdvözítőt, mégis könyörülő szeretettel tekintett
  
  reájuk. Élete az önmegtagadás és a mások iránti gondos, aggódó szeretet élete volt. Szemében minden lélek becses volt. Miközben isteni fenségét és méltóságát állandóan megőrizte, mégis mindig a leggyengédebb szeretettel hajolt le Isten családjának minden egyes tagjához. Minden emberben veszendő lelket látott, kinek megmentését küldetésének tekintette.
  Ez a Megváltó jelleme, amiként életében is megnyilatkozott. Ez az Isten jelleme is. Az Atya szívéből fakadnak az isteni irgalmasság folyamai, amelyek Krisztusban nyilatkoznak meg és szétáradnak az egész emberiségre. Jézus, az irgalmas, szeretetteljes Üdvözítő volt a testben megjelent Isten (1Tim 3:16).
  Krisztus azért élt, azért szenvedett és azért halt meg, hogy bennünket megváltson. A "fájdalom embere" lett, hogy bennünket örökkévaló öröm részeseivé tegyen. Isten megengedte, hogy szeretett Fia, kiben a kegyelem és igazság teljessége lakozott, leírhatatlan dicsőségű világából erre a bűnöktől megromlott és megmérgezett világra jöjjön, melyet a halál és átok homálya borít. Megengedte, hogy az Ő szerető keblét, a szent angyalok imádatát elhagyja, és helyette gyalázatot, megaláztatást és gyűlöletet, sőt még halált is szenvedjen. "Békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg" (Ésa 53:5). Lásd Őt a puszta magányában, a Gecsemánéban és a kereszten, hol Isten bűntelen Fia magára vette a bűn terhét. Ő, aki Istennel egy volt, lélekben átélte azt a rettenetes szakadást, melyet a bűn okoz Isten és ember között. Ez volt, ami ajkait ily fájdalmas kiáltásra kényszerítette: "Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?" (Mt 27:46). A bűn felmérhetetlen terhének és a lélek Istentől való elszakadásának érzete volt az, ami Isten Fiának szívét megtörte.
  Krisztus azonban nem azért szánta rá magát erre a nagy áldozatra, hogy mennyei Atyánk szívét irántunk való szeretetre ébressze, vagy hogy Őt az emberiség megmentésére és megváltására késztesse. Nem, nem! "Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta" érte (Jn 3:16). Isten nem a nagy engesztelő áldozat következtében szeret minket, hanem ellenkezőleg; azért hozta az áldozatot, mert szeret bennünket.
  
  Krisztus volt a közvetítő, aki által végtelen szeretetét a bűnbe süllyedt világra áraszthatta. Mert "Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2Kor 5:19). Isten együtt szenvedett Fiával; Gecsemáné lelki gyötrelmeiben és Golgota halálküzdelmeiben Megváltónk lefizette váltságunk árát. Jézus így szólt: "Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt" (Jn 10:17). Ezzel azt kívánja mondani: Atyám annyira szeret benneteket, hogy még engem is jobban szeret azért, mert életemet áldozom fel a ti megváltástokért; életem feláldozása által a ti képviselőtök és kezesetek lettem; bűneiteket, áthágásaitokat és vétkeiteket magamra vállaltam, miáltal Atyám kedveltje vagyok. Áldozatom által vált lehetővé, hogy Isten igazságossága megmaradjon, és a Jézusban hívő bűnös is megigazuljon.
  Egyedül Isten Fia végezhette el megváltásunk művét, mert csak az egyszülött Fiú, ki az Atya kebelében volt, tudta Őt nekünk kijelenteni. Csakis Ő, ki az isteni szeretet nagyságát és mélységét önmaga is ismerte, nyilatkoztathatta ki. Krisztusnak az elesett emberiségért hozott végtelen nagy áldozatán kívül semmi sem lett volna képes méltóan kifejezni mennyei Atyánknak a bűnbe süllyedt emberiség iránti szeretetét.
  "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta." Nemcsak azt engedte meg, hogy emberek között éljen, bűneiket hordja és a kereszthalált elszenvedje, hanem teljesen a bűnbe süllyedt emberiségnek adta Őt. Krisztus saját tapasztalataiból ismerte meg az emberiség vágyait és szükségleteit. Isten egyszülött Fia elszakíthatatlan kötelékkel fűzte össze magát az emberek fiaival. Ezért "nem szégyenli őket atyjafiainak hívni" (Zsid 2:11). Ő áldozatunk, szószólónk és testvérünk lett, aki az Atya trónja előtti emberi formában és örök időkre eggyé lett velünk, akiket megváltott... Emberfiává lett. Mindezt azért tette, hogy az embert a bűn fertőjéből és lealacsonyító voltából megmentse és felemelje, hogy Isten szeretetét sugározhassa, és részesülhessen a megszentelt élet örömeiben.
  Megváltásunk ára, mennyei Atyánk végtelenül nagy áldozata,
  
  aki Fia életét áldozta fel értünk, ébresszen bennünk nemes, magasztos eszményeket arra nézve, hogy mivé lehetünk Krisztus által. Midőn János, az ihletett apostol, látta a mennyei Atya szeretetének nagyságát és mélységét e veszendő világ iránt, félelemmel és imádattal telt el; és nem találva megfelelő szavakat arra, hogy e szeretet bensőséges voltát kifejezze, felszólította a világot, hogy figyelmét erre irányítsa. "Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!" (1Jn 3:1). Micsoda értéket nyer ezáltal az ember! A bűn következtében az emberek Sátán alattvalói lesznek, de Krisztus engesztelő áldozatában való hit által Ádám fiai ismét Isten gyermekeivé lehetnek. Az emberi természet felvételével Krisztus felemelte az elesett emberiséget, olyannyira, hogy a vele való összeköttetés által tényleg méltók lehetnek az "Isten gyermekei" elnevezésre.
  Ez a szeretet páratlan! A mennyei Király gyermekeinek neveztessünk! Óh, mily becses ígéret! A legmélyebb elmélkedésre méltó dolog! Még ha minden emberi kötelék megszűnik is, ha barát baráthoz hűtlen lesz, ha az anyák megszűnnek gyermekeiket szeretni, ha az ég és a föld elmúlnak, Isten hozzánk való szeretete soha meg nem változik. Ez a gondolat meghódítja a lelket, és a szívet Isten akaratának rendeli alá. Minél többet foglalkozunk a kereszt fényében Krisztus jellemével, annál több kegyelmet, gyengédséget és megbocsátást látunk egybefonódva igazsággal és jogossággal. Annál érthetőbben és világosabban felismerhetjük Isten végtelen és örökkévaló szeretetének megszámlálhatatlan bizonyítékát, és annál inkább megérthetjük azt a bensőséges, szívbeli részvétet, mely az anyának elveszett gyermeke utáni szerető sóvárgást is végtelenül felülmúlja!
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ