| |
"El lehet-e venni a
zsákmányt a hőstől,
megmenekülhetnek-e a foglyok az erőszakostól?
Igen! - ezt mondja az Úr.
A hőstől is el lehet venni a foglyokat, és az erőszakostól
is..."
"Meghátrálnak és csúful megszégyenülnek,
akik bálványokban bíznak, akik szobroknak mondják ezt:
Ti vagytok az isteneink!" (Ézsa 49:24-25; 42:17).
Ézsaiás elhívása
Uzziás hosszú uralkodása idején nagyobb jólét volt Júda és
Benjamin földjén, mint bárki más alatt, aki a közel két évszázaddal előbb
meghalt Salamon óta ült a trónon. Uzziás hosszú éveken át megfontoltan
uralkodott. A menny megáldotta seregeit. Visszaszerezték a korábban elvesztett
területek egy részét. Városok épültek újjá; védelmi erejük növekedett,
és az ország helyzete a környező népek között megszilárdult. A kereskedelem
megélénkült, és az ország gazdagsága Jeruzsálembe áradt. Uzziás híre "messzire
eljutott..., mert ezekben csodálatos segítséget kapott; végül igen megerősödött"
(2Krón 26:15).
E külső jóléthez azonban nem társult ugyanolyan mértékben
a lelki erő megújulása. A templomban ugyanúgy folytak az istentiszteletek,
mint a korábbi években. Tömegek gyűltek össze, hogy imádják az élő Istent.
De az alázatosság és őszinteség helyét fokozatosan elfoglalta a gőg és
a formaiasság. Uzziásról ezt olvassuk: "Amikor azonban megerősödött, vesztére
felfuvalkodott, és vétkezett Istene, az Úr ellen" (2Krón 26:16).
Uzziás végzetes bűne az elbizakodottság volt. A király áthágta
Jahvénak azt a világos parancsát, hogy csak Áron leszármazottai teljesíthetnek
papi szolgálatot. Belépett a szentélybe, "hogy illatáldozatot mutasson
be". Azariás főpap és társai tiltakoztak ez ellen. Igyekezték rábírni
arra, hagyjon fel szándékával. "...vétkeztél, és ez nem válik dicsőségedre..."
(2Krón 26:16, 18).
Uzziás megtelt haraggal, amiért őt, a királyt megrótták. De
nem gyalázhatta meg a szentélyt a vezető tisztségviselők közös tiltakozása
ellenére. Míg ott állt haraggal telten, Isten büntetése hirtelen lesújtott
rá. Bélpoklosság jelent meg homlokán. Rémülten menekült, és többé nem
lépett be a templom udvaraiba. Uzziás bélpoklos maradt néhány év múlva
bekövetkező haláláig, élő példaként szemléltetve, mit jelent könnyelműen
eltérni "Így szól az Úr" világos kijelentésétől. Sem magas tisztsége,
sem hosszú szolgálatban eltelt
élete nem lehetett mentség az elbizakodottság bűnére, amellyel
megrontotta uralkodásának utolsó éveit, és magára hozta a menny ítéletét.
Isten nem személyválogató. "De ki kell irtani népe közül azt
az embert, akár bennszülött, akár jövevény, aki szándékosan cselekszik,
mert az Urat gyalázta meg" (4Móz 15:30).
Úgy látszik, hogy az Uzziást sújtó büntetés fékező hatással
volt fiára. Jótám súlyos felelősséget hordozott atyja uralkodásának utolsó
éveiben, és amikor Uzziás meghalt, követte őt a trónon. Jótámról ezt olvassuk:
"Azt tette, amit helyesnek lát az Úr egészen úgy, ahogyan apja, Uzzijjá
tette. Csak az áldozóhalmok nem szűntek meg; a nép még ott áldozott és
tömjénezett az áldozóhalmokon" (2Kir 15:34-35).
Uzziás uralkodása végéhez közeledett. Jótám hordozta már az
államirányítás számos terhét, amikor a királyi családból származó ifjú
Ézsaiást Isten elhívta prófétának. Az a kor, amelyben Ézsaiás szolgált,
különlegesen vészterhes volt Isten népe számára. A prófétának látnia kellett,
hogy Izráel és Szíria egyesített csapatai elözönlik Júdát. Tanúja volt
annak, hogy az asszír seregek a birodalom főbb városai előtt táboroznak.
Megérte Samária elestét és Izráel tíz törzsének szétszóródását a népek
között. Júdára újra és újra rátörtek az asszír csapatok. Jeruzsálemet
is megostromolták, és ha Isten csodálatosan közbe nem lép, a város elesik.
A déli királyság békéjét súlyos veszedelmek fenyegették. Isten visszavonta
védelmét, és az asszír haderők már-már elárasztották Júda országát.
A kívülről jövő veszélyek azonban nem voltak olyan súlyosak
- jóllehet úgy tűnt, hogy elsöprik Izráelt -, mint azok, amelyek belülről
támadtak. Leginkább Isten népének romlottsága szomorította el és nyugtalanította
az Úr szolgáját. Azoknak a hitehagyása és makacssága, akiknek fényhordozóknak
kellett volna lenniük a népek között, kihívta Isten büntető ítéletét.
Sok olyan bűn, amely siettette az északi királyság pusztulását, és amelyeket
Hóseás és Ámós nemrég félreérthetetlen szavakkal leplezett, rohamosan
bomlasztotta Júda országát is.
A nép szociális helyzete különösen csüggesztő volt. Nyereségvágyból
emberek házhoz házat, szántóföldhöz szántóföldet szereztek. Az igazságot
elfordították, és nem könyörültek a szegényeken. Lásd: Ézsa 5:8! Ezekről
a bűnökről mondta Isten: "Szegénytől rabolt
holmi van a házatokban! Hogy meritek összezúzni népemet, összetörni
a nyomorultakat?" (Ézsa 3:14-15). Még a bíráknál is - akiknek kötelességük
volt az elhagyottakat védeni - süket fülekre talált a szegények és szűkölködők,
az özvegyek és árvák kiáltása. Lásd: Ézsa 10:1-2!
Az elnyomással és jóléttel együtt járt a gőg és a külsőségek
szeretete, a durva részegeskedés és a mulatozó kedv. Lásd: Ézsa 2:11-12;
3:16; 18-23; 5:22; 11-12! Ézsaiás korában a bálványimádás már senkit nem
lepett meg. Lásd: Ézsa 2:8-9. A bűnös szokások annyira elterjedtek a társadalom
minden rétegében, hogy az a kevés ember, aki hű maradt Istenhez, sokszor
már-már elvesztette bizalmát és engedett a csüggedésnek, a kétségbeesésnek.
Úgy rémlett, hogy Isten Izráellel való szándéka meghiúsul, és az engedetlen
nép Sodoma és Gomora sorsára jut.
Nem csoda, ha ilyen állapotok láttán Ézsaiás visszariadt a
felelősségtől, amikor Uzziás uralkodásának utolsó évében Isten megbízta,
hogy vigye el intő és feddő üzenetét Júdának. Jól tudta, hogy konok ellenállással
fog találkozni. Feladatát reménytelennek látta, amikor a reá bízott nép
nyakasságára és hitetlenségére gondolt. Felismerte, milyen alkalmatlan
a helyzet megoldására. Eldobja-e reményt vesztve megbízatását, és hagyja,
hogy Júda zavartalanul imádja bálványait? Ninive istenei uralják a földet,
dacolva a menny Istenével?
Ilyen gondolatok kavarogtak fejében, amikor Ézsaiás a templom
csarnokában állt. Egyszer csak mintha a templom belső ajtaja kinyílt és
függönye fellebbent volna, benézhetett a szentek szentjébe, ahova még
a próféta sem léphetett be. Látomás tárult Ézsaiás elé a magas trónon
ülő Jahvéről. Dicsőségének fátyola betöltötte a templomot. A trón mindegyik
oldalán szeráfok lebegtek. Alkotójuk előtt szolgálva, arcukat betakarták
hódolatukban és ismételgették ünnepélyes fohászukat: "Szent, szent, szent
a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!" (Ézsa 6:3), s úgy tűnt,
hogy az ajtókeret és a cédrusajtó megremeg hangjuktól, és a házat betöltötte
hódolattal zengő dicsőítő énekük (Ézsa 6:2).
Miközben Ézsaiás Urának dicsőségét és fenségét szemlélte ebben
a látomásban, lelkét Isten tisztaságának és szentségének érzete töltötte
el. Milyen éles ellentét volt Teremtőjének páratlan tökéletessége és azoknak
a bűnös élete között - önmagát is beleértve -,
akik régóta Izráel és Júda választott népe közé tartoznak!
"Jaj nékem! - kiáltotta. Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan
ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!"
(Ézsa 6:5) Mintha a belső szentélyben az Isten jelenlétéből áradó fény
teljes világosságában állt volna, rádöbbent arra, hogy tökéletlenségével
és erőtlenségével semmiképpen sem tudja teljesíteni küldetését. De egy
szeráf odajött hozzá, hogy szorongását feloldja és alkalmassá tegye fontos
küldetésére. Az oltárról vett izzó parázzsal e szavak kíséretében érintette
ajkát: "Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van
bocsátva." Majd Isten hangja hallatszott. "Kit küldjek el ki megy el követségünkben?"
- kérdezte. Ézsaiás válaszolt: "Itt vagyok, engem küldj!" (Ézsa 6:7-8).
A mennyei lény ezt parancsolta Isten várakozó követének: "Menj
és mondd meg e népnek:
Hallván halljatok, de ne értsetek,
látván lássatok, de ne ismerjetek!
Tedd kövérré e nép szívét,
tedd süketté a fülét,
és kösd be a szemét,
hogy szemével ne lásson,
fülével ne halljon,
szívével ne értsen,
és megtérve meg ne gyógyuljon" (Ézsa 6:9-10).
A próféta feladata világos volt: emelje fel szavát, és tiltakozzék
az elhatalmasodó bűnök ellen. De valami bizonyosságot akart. Enélkül félt
belefogni a munkába. "Meddig tart ez, Uram?!" - kérdezte. Választott néped
közül soha senki sem fogja ezt megérteni? Senki sem fogja megbánni bűnét,
és senki sem gyógyul meg?
A tévelygő Júda sorsa nem hiába nyomta lelkét. Küldetése nem
lesz eredménytelen. De a nemzedékek óta szaporodó bűnöket nem lehet az
ő idejében eltávolítani. Egész életén át türelmes, bátor tanítónak kell
lennie - a reménység és ítélet prófétájának. Isten szándéka végül megvalósul.
Beérik szolgája fáradozásának és Isten minden hűséges szolgája munkájának
gyümölcse. A maradék üdvösséget kap. Ennek megvalósulása érdekében az
intés és kérlelés üzenetét hirdetni kell az engedetlen népnek. Így szól
az Úr:
"Míg el nem pusztulnak,
és lakatlanok nem lesznek a városok,
a házakban nem lesz ember,
a föld pedig pusztává nem válik" (Ézsa 6:11).
Azért kell a megátalkodottaknak elszenvedniük a súlyos büntetést
- háborút, száműzetést, elnyomást, a népek közötti hatalmuk és tekintélyük
elvesztését -, hogy megtérjenek azok, akik felismerik ebben a megsértett
Isten kezét. Az északi királyság tíz törzse nemsokára szétszóródik a népek
között, és városaik pusztán maradnak. Az ellenséges népek pusztító hadai
újra és újra végigsöpörnek országukon. Végül Jeruzsálem elesik, és Júdát
fogságba viszik. Az ígéret földje azonban nem marad örökre elhagyatott!
A mennyei lény így bátorította Ézsaiást:
"Ha megmarad belőle egy tized,
azt is újból pusztulás éri.
De úgy, ahogyan a csernek vagy a tölgynek
kivágás után is megmarad a gyökere.
Ez a gyökér lesz a szent mag!" (Ézsa 6:13).
Isten ígérete, amely szerint Izráellel szándéka végül megvalósul,
bátorságot öntött Ézsaiás szívébe. Mit számít, ha földi hatalmak felsorakoznak
Júda ellen? Mit számít, ha az Úr követe ellenállásba és visszautasításba
ütközik? Ézsaiás látta a Királyt, a seregek Urát! Hallotta a szeráfok
énekét: "...dicsősége betölti az egész földet!" (Ézsa 6:3) Ígéretet kapott
arra, hogy a bűnbe süllyedt Izráelnek küldött mennyei üzenetet a Szentlélek
meggyőző ereje fogja kísérni. És a próféta felbátorodott a reá váró munka
elvégzésére. E látomás emlékét vitte magával hosszú és fáradságos szolgálatán
végig. Hatvan éven át - vagy még tovább is - a reménység prófétájaként
állt Júda fiai előtt, és egyre bátrabban hirdette az egyház győzelméről
szóló jövendöléseit.
ELŐZŐ |
TARTALOM |
FŐOLDAL |
KÖVETKEZŐ
|