"...Dorgáljon meg téged az Úr, Sátán!
  Dorgáljon meg téged az Úr,
  aki Jeruzsálemet kiválasztotta!
  Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez?"
  (Zak 3:2)

  
  A foglyok hazatétése

  Círusz seregének megjelenése Babilon falai előtt a zsidók számára fogságuk végének közeledtét jelezte. Círuszt születése előtt több mint egy évszázaddal az ihletett Ige név szerint említette. Isten Lelke leíratta azt is, hogy miként fogja Babilont észrevétlenül elfoglalni, és hogyan készíti a foglyok szabadulásának útját. Így hangzik az ige Ézsaiás tolmácsolásában:
  "Ezt mondja az Úr fölkentjének, Círusnak, akinek megfogtam a jobb kezét, népeket terítek le előtte, és királyok övét oldom meg, kitárulnak előtte az ajtók, nem maradnak zárva a kapuk: Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vas-zárakat leverem. Neked adom a sötétség kincseit, az elrejtett drágaságokat, hogy megtudd: én vagyok az Úr, aki téged néven szólított, Izráel Istene" (Ézsa 45:1-3).
  A hódító perzsa hadsereg váratlanul vonult be a babiloni főváros központjába a folyó medrén át, amelynek a vizét elvezették, és a belső kapukon keresztül, amelyeket gondatlan biztonságérzetből minden védelem nélkül nyitva hagytak. Mindez bőségesen bizonyította a zsidóknak az elnyomóik hirtelen bukásáról mondott ézsaiási prófécia szó szerinti teljesedését. Ebben félreérthetetlen jelét kellett volna látniuk annak, hogy Isten a nemzetek ügyeit az ő érdeküknek megfelelően alakítja; mert a Babilon elfoglalásának és bukásának módját vázoló próféciával szoros összefüggésben íródtak a következő szavak:
  "Én mondom Círust pásztoromnak, és ő minden kívánságomat teljesíti, amikor azt mondja: Építsék föl Jeruzsálemet, és rakják le a templom alapját!" "Én indítottam el őt győzelmesen, egyengetem az útját mindenütt. Ő építi föl városomat, és hazaküldi foglyaimat, nem fizetségért és nem ajándékért - mondja a Seregek Ura" (Ézsa 44:28; 45:13).
  Nemcsak ezekre a próféciákra alapíthatták a foglyok közeli szabadulásuk reményét. Jeremiás írásaihoz is hozzájutottak, és ezek
  
  félreérthetetlenül kinyilatkoztatták, hogy mennyi időnek kell eltelnie, mielőtt a zsidók visszatérhetnek Babilonból Izráelbe. "De ha majd eltelik a hetven esztendő - jövendölte meg az Úr szolgája által -, megbüntetem Babilónia királyát és népét... és pusztává teszem örökre" (Jer 25:12). Kegyelmet gyakorol Júda maradékával, válaszként buzgó imájukra. "Megtaláltok engem - így szól az Úr -, jóra fordítom sorsotokat, összegyűjtlek benneteket minden nép közül és minden helyről, ahová szétszórtalak..." (Jer 29:14).
  Dániel és társai sokszor olvasták ezeket és a többi, hasonló próféciákat, amelyek körvonalazták Isten szándékát népével. Most pedig, amikor az események gyors pergése jelezte, hogy Isten erős kézzel munkálkodik a nemzetek között, Dániel különösen elgondolkodott az Izráelnek adott ígéreteken. A prófétai igébe vetett hitével felfogta a szent írók által megjövendölt eseményeket. "Majd ha eltelik a babiloni hetven esztendő - nyilatkoztatta ki az Úr -, akkor gondom lesz rátok, és valóra váltom azt a jó szót, hogy visszahozlak benneteket erre a helyre. Mert csak én tudom, mi a tervem veletek...: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám" (Jer 29:10-13).
  Röviddel Babilon eleste előtt - mikor Dániel e prófécián gondolkodott, és Isten segítségét kérte az idők megértéséhez - látomás-sorozatot kapott a birodalmak emelkedéséről és bukásáról. Az első látomás, ahogy azt Dániel könyvének 7. fejezete feljegyzi, magyarázatot is tartalmaz. De nem minden tisztázódott a próféta előtt. "...gondolataim nagyon megrémítettek - írta arról, amit akkor érzett -, még az arcom is belesápadt. De a mondottakat eszemben tartottam" (Dán 7:28).
  Egy másik látomásban fény derült a jövő eseményeire. E látomás végén Dániel hallotta, hogy "egy szent beszélni kezdett. Egy másik szent pedig válaszolt annak, aki ezt kérdezte: Meddig tart az, amit a mindennapi áldozatról és a szörnyű bűnről láttál?" (Dán 8:13). A válasz megdöbbentette: "Kétezerháromszáz este és reggel, azután a szentély visszanyeri igazi rendeltetését" (Dán 8:14). Buzgón kutatta, hogy mit jelent a látomás. Nem értette, hogy milyen összefüggés van a Jeremiás által megjövendölt hetvenéves fogság és a kétezer háromszáz év között, amelynek - a látomásbeli mennyei látogatótól hallott
  
  kinyilatkoztatás szerint - Isten templomának megtisztítása előtt kell eltelnie. Gábriel angyal részben magyarázatot adott. De amikor a próféta azt hallotta, hogy a "látomás... távoli időről szól" - elájult. "Én, Dániel, összeroskadtam - így jegyezte fel élményét -, és napokig beteg voltam. De azután fölkeltem, és végeztem teendőimet a király mellett. Ez az érthetetlen látomás azonban lenyűgözve tartott" (Dán 8:26-27).
  Még mindig Izráel miatt aggódva, Dániel tovább tanulmányozta Jeremiás próféciáit. Ezek a próféciák annyira világosak voltak, hogy megértette a könyvekben feljegyzett bizonyságtevésekből "...az éveknek a számá"-t, "amelyekről az Úr igéje szólt Jeremiás prófétának, hogy hetven évnek kell eltelnie a rombadőlt Jeruzsálem fölött" (Dán 9:2).
  A biztos prófétai beszédre alapozott hittel Dániel könyörgött az Úrhoz az ígéretek gyors beteljesedéséért, és esedezett Isten becsületének fennmaradásáért. Imájában teljesen azonosult azokkal, akik nem töltötték be Isten szándékát. Bűneiket saját bűneiként vallotta meg.
  "Az Úristenhez fordultam - mondta a próféta -, hozzá folyamodtam imádsággal és könyörgéssel, böjtölve zsákruhában és hamuban. Imádkoztam Istenemhez, az Úrhoz... vallást téve" (Dán 9:3-4). Jóllehet Dániel már régóta szolgált Istennek, és a menny "kedves"-nek nevezte, most mégis bűnösként jelent meg Isten előtt, és hangoztatta annak a népnek nyomorúságát, amelyet szeretett. Imája ékes és buzgó a maga egyszerűségében. Hallgassuk csak:
  "Ó Uram, nagy és félelmes Isten, aki megtartod a szövetséget és a hűséget azok iránt, akik szeretnek és megtartják parancsolataidat. Vétkeztünk, és bűnbe estünk, megszegtük törvényedet és lázadók voltunk, eltértünk parancsolataidtól és törvényeidtől. Nem hallgattunk szolgáidra, a prófétákra, akik a te nevedben szóltak királyainkhoz, vezéreinkhez, elődeinkhez és az ország egész népéhez.
  Neked, Uram, igazad van, nekünk pedig szégyenkeznünk kell még ma is; nekünk, Júda férfiainak, Jeruzsálem lakóinak és az egész Izráelnek közelben és távolban, mindazokban az országokban, amelyekbe szétszórtad őket hűtlenségük miatt...
  A mi Urunk, Istenünk irgalmas és megbocsát. De mi ellene lázadtunk. ...Urunk, bár te mindenben igaz vagy, forduljon el lángoló haragod városodtól, Jeruzsálemtől és szent hegyedtől! Mert a mi
  
  vétkeink és elődeink bűne miatt gyalázták Jeruzsálemet és népedet mindazok, akik körülöttünk vannak.
  Hallgasd meg mégis, Istenünk, szolgád imádságát és könyörgését, és ragyogjon rá orcád elpusztult szentélyedre, önmagadért, ó Urunk! Istenem, fordítsd felém füledet, és hallgass meg! Nyisd ki szemedet, és lásd meg: milyen pusztulás ért bennünket és azt a várost, amelyet a te nevedről neveztek el! Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket.
  Uram, hallgass meg! Uram, bocsáss meg! Uram, figyelj ránk, és cselekedj, ne késlekedj! - önmagadért, Istenem, hiszen a te nevedről nevezték el városodat és népedet!" (Dán 9:4-9, 16-19)
  A menny lehajolt, hogy hallgassa a próféta buzgó könyörgését. Még mielőtt Dániel befejezte bocsánatért és helyreállításért való esedezését, Gábriel, a hatalmas angyal megjelent neki, és felhívta figyelmét arra a látomásra, amelyet Babilon bukása és Belsazár halála előtt látott. Majd az angyal részletezte a hetven hétig tartó időszakot, mely "Jeruzsálem újjáépüléséről" "elhangzott kijelentés"-től kezdődik (Dán 9:25).
  Dániel ezt az imáját "Dáriusnak", a méd uralkodónak "első évében" (Dán 9:1) mondta, akinek a hadvezére, Círusz elragadta Babilóniától az egyetemes uralom jogarát. Dáriushoz - akinek uralkodását a menny értékelte - Isten elküldte Gábriel angyalt, hogy támogassa és segítse (Dán 11:1). Dárius halála után - Babilon bukását követően mintegy két év múlva - Círusz lépett a trónra. Uralkodásának kezdete annak a hetven évnek a végét jelezte, amely akkor kezdődött, amikor Nabukodonozor az első héber csoportot hazájából, Júdeából Babilonba vitte.
  Dániel szabadulását az oroszlánok verméből Isten felhasználta arra, hogy a nagy Círusz lelkében kedvező benyomást keltsen. A perzsa uralkodó megkülönböztetett tiszteletet tanúsított Isten embere, a körültekintő államférfi iránt nagyszerű tulajdonságaiért, és nagyra becsülte ítélőképességéért. Most pedig, pontosan akkor, amikorra Isten megígérte, hogy a jeruzsálemi templomot újjá fogja építtetni, eszközét, Círuszt, - megvilágítva neki a róla szóló és Dániel által olyan jól ismert próféciát - a zsidó nép szabadságának visszaadására indította.
  Amikor a király látta azokat a szavakat, amelyek több mint száz évvel születése előtt jelezték Babilon elfoglalásának módját; amikor
  
  hallotta az üzenetet, amelyet a világegyetem Ura neki küldött: "Én öveztelek föl, noha nem ismertél. Hadd tudják meg napkelettől napnyugatig, hogy nincs más rajtam kívül"; amikor maga előtt látta az örök Isten kinyilatkoztatását: "Szolgámért, Jákóbért, választottamért, Izráelért szólítottalak neveden, híres nevet adtam neked, noha nem ismertél"; amikor kibetűzte az ihletett feljegyzést: "Én indítottam el őt győzelmesen, egyengetem az útját mindenütt. Ő építi föl városomat, és hazaküldi foglyaimat, nem fizetségért és nem ajándékért..." (Ézsa 45:5-6, 4, 13), szíve mélyen megindult, és elhatározta, teljesíti Isten által kijelölt küldetését: szabadon bocsátja a júdeai foglyokat; segít nekik Jahve temploma helyreállításában.
  Círusz írásos rendeletben tette közzé "egész birodalmában", hogy gondoskodni kíván a zsidók hazatéréséről és templomuk újjáépítéséről. "A föld minden országát nekem adta az Úr, a menny Istene. Ő bízott meg engem azzal, hogy felépíttessem templomát a Júdában levő Jeruzsálemben. ...és építse fel Izráel Istenének, az Úrnak a házát! Ő az Isten Jeruzsálemben. Aki csak megmaradt bárhol, ahol jövevényként él, azt segítsék annak a helynek a polgárai ezüsttel, arannyal, különféle javakkal és állatokkal, meg önkéntes ajándékokkal az Isten jeruzsálemi háza számára" (Ezsd 1:1-4).
  "Építsék fel azt a templomot, legyen olyan hely, ahol áldozatokat mutatnak be! - parancsolta tovább a templom épületére vonatkozóan. Maradjanak meg régi alapjai, legyen a magassága hatvan könyök, szélessége is hatvan könyök! Három sor legyen kőtömbökből, és egy sor fából. A költségeket a király palotájából fedezzék. Sőt Isten házának az arany- és ezüstedényeit is, amelyeket Nabukodonozor hozott el a jeruzsálemi templomból, és vitt Babilonba, vigyék vissza, hadd kerüljenek újra a helyükre..." (Ezsd 6:3-5).
  E rendelet híre eljutott a király birodalmának legtávolabbi tartományaiba is, és nagy örvendezést keltett a szétszórt nép között. Dánielhez hasonlóan sokan tanulmányozták a próféciákat, és kérték Istent, hogy - ígéretéhez híven - lépjen közbe Sion érdekében. Most imájuk meghallgatásra talált, és őszinte örömmel énekelhették:
  
  "Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr,
  olyanok voltunk, mint az álmodók.
  Akkor megtelt a szánk nevetéssel,
  és örömkiáltás volt nyelvünkön.
  
  Ezt mondták akkor a népek:
  Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr!
  Hatalmas dolgot tett velünk az Úr,
  ezért örvendezünk" (Zsolt 126:1-3).
  
  "...Júda és Benjámin családfői, meg a papok és a léviták. Mindnyájuk lelkét arra indította az Isten" - ez volt az a hűséges maradék, szám szerint mintegy ötvenezren a számkivetésük földjén élő zsidók közül, akik úgy döntöttek: kihasználják a csodálatos lehetőséget - "...menjenek el, és építsék fel az Úr házát Jeruzsálemben." Barátaik nem engedték el őket üres kézzel. "Egész környezetük segítette őket ezüsttárgyakkal, arannyal, különféle javakkal, állatokkal és kincsekkel..." Ezekhez és sok más önkéntes ajándékhoz kapták még "az Úr házának az edényeit, amelyeket Nabukodonozor vitt el Jeruzsálemből... Előhozatta ezeket Círus perzsa király, Mitredát kincstárnok felügyeletével... ötezernégyszáz" edényt szám szerint, hogy használják a templomban, amelyet újra felépítenek (Ezsd 1:5-11).
  Dávid király leszármazottját, Zorobábelt bízta meg Círusz azzal, hogy a Júdeába visszatérő csoport kormányzójaként tevékenykedjék. Hozzá csatlakozott a főpap, Jósua is. A sivatagi pusztaságon át vezető hosszú utat épségben tették meg, és a boldog csapat - Isten sok jótéteménye iránti hálából - azonnal nekilátott, hogy helyreállítsa azt, ami elpusztult és romokban hevert. A "családfők" elsőként ajánlották fel vagyonukat a templom újjáépítésének költségeire. Példájukat követve a nép is önként adott szűkös készletéből. Lásd: Ezsd 2:64-67!
  Amilyen gyorsan csak lehetett, oltárt emeltek a templom udvarán az ősi oltár helyén. Az oltár felszentelésének ünnepére "egy emberként összegyűlt a nép". Összefogtak, hogy helyreállítsák a szent szolgálatokat, amelyek félbeszakadtak, amikor Nabukodonozor lerombolta Jeruzsálemet. Mielőtt visszatértek otthonukba, amelyeket igyekeztek helyreállítani, "megtartották a sátoros ünnepet" is (Ezsd 3:1-6).
  A mindennapi égőáldozat oltárának felállítása nagy örömet szerzett a hűséges maradéknak. Lelkesen nekifogtak a templom helyreállításához szükséges előkészületeknek, és felbátorodtak, amint ez a munka hónapról hónapra előrehaladt. Hosszú éveken át nélkülözniük kellett Isten jelenlétének látható jeleit. Most pedig, atyáik hitehagyásának
  
  sok szomorú emlékével körülvéve, vágyakoztak Isten bocsánatának és pártfogásának maradandó jelére. Személyes tulajdonuk és az ősi kiváltságok visszaszerzésénél jobban értékelték Isten jóváhagyását. Csodálatosan cselekedett értük, és tudták, hogy velük van. De még nagyobb áldásokra vágytak. Boldogan várták azt az időt, amikor láthatják Isten dicsőségét sugározni az újjáépített templomból.
  Az építőanyag előkészítését végző munkások találtak a romok között néhány óriási követ, amelyeket Salamon korában hoztak a templom területére. Ezeket használhatóvá tették, és sok új anyagról is gondoskodtak. A munka nemsokára annyira előrehaladt, hogy az alapkövet lefektethették. Ez sok ezer ember jelenlétében történt, akik azért gyűltek össze, hogy szemtanúi legyenek a munka haladásának, és kifejezzék örömüket, hogy részt vehetnek benne. Mialatt a szegletkövet helyére tették, az emberek a papok trombitálása és Asáf fiainak cimbalmozása kíséretében "énekeltek, dicsérve és magasztalva az Urat, mert jó, mert örökké tart szeretete Izráel iránt" (Ezsd 3:11).
  A házról, amelynek újjáépítése folyt, korábban sok prófécia szólt Azt hirdették, hogy Isten kegyelmet akar gyakorolni Sionnal; és mindazoknak, akik jelen voltak a szegletkő letételénél, örvendezniük kellett volna ezért az alkalomért. Ezen a boldog napon a felhangzott zenébe és a dicsőítő kiáltásokba azonban disszonáns hang is vegyült. "Sokan az idősebb papok, léviták és családfők közül, akik még látták az első templomot, hangosan sírtak, amikor szemük láttára rakták le ennek a templomnak az alapját, sokan pedig hangosan ujjongtak, és örvendeztek" (Ezsd 3:12).
  Természetes volt, hogy szomorúság töltötte el az idős embereknek a szívét, amikor a sokáig tartó megátalkodottság következményeire gondoltak. Ha ők és nemzedékük Istennek engedelmeskedve végrehajtották volna Istennek Izráellel való szándékát, akkor nem pusztul el a Salamon által épített templom, és nem lett volna szükség a fogságra. De hálátlanságuk és hűtlenségük miatt szóródtak szét a pogányok közé.
  A körülmények most megváltoztak. A szerető Isten ismét irgalmasan meglátogatta népét és megengedte, hogy visszatérjenek saját földjükre. A múlt botlásai miatti szomorúságot nagy örömnek kellett volna felváltania. Isten arra indította Círuszt, hogy segítsen nekik a
  
  templom újjáépítésében. Ez hálára kellett volna indítsa őket. Egyesek azonban nem vették észre Isten utat nyitó, gondviselő intézkedéseit. Örvendezés helyett elégedetlenséget és csüggesztő gondolatokat tápláltak magukban. Annak idején látták Salamon temploma dicsőségét, és a most építendő ház kevésbé pompás volta miatt siránkoztak.
  A zúgolódás, a panasz és a kedvezőtlen hasonlítgatás sok emberre csüggesztően hatott, és gyöngítette az építők kezét. A munkások megkérdezték, folytassák-e az építést, amelyet már az induláskor oly nyíltan bírálnak, és amely oly sok panaszra ad okot.
  Sokan voltak azonban olyanok is az összegyűltek között, akiknek nagyobb volt a hitük, világosabb a látásuk és ezért nem elégedetlenkedtek a kisebb dicsőség láttán. "...sokan pedig hangosan ujjongtak és örvendeztek, úgyhogy a nép közül senki sem tudta megkülönböztetni az örömujjongás hangját a sírás hangjától, mert a nép igen hangosan ujjongott, és messzire hallatszott a hangja" (Ezsd 3:12-13).
  Ha azok, akik nem örvendeztek a templom alapkövének letételekor, előre láthatták volna hitetlenségük következményeit, megrémültek volna. Aligha voltak tudatában annak, hogy mily súlya van a rosszallást és csalódást kifejező szavaiknak. Aligha tudták, hogy elégedetlenségük kifejezésével mennyire késleltetik az Úr házának felépítését.
  Az első templom pompája és megkapó vallási rítusai Izráel büszkeségének forrását jelentette a fogság előtt. Istentiszteletükből azonban sokszor hiányzott az Isten szemében legfontosabb vonás. Az első templom dicsőségével, szolgálatainak pompájával nem szerezhették meg Isten pártfogását, mert nem nyújtották azt, ami egyedül érték Isten szemében. Nem hozták el néki alázatos és töredelmes szívük áldozatát.
  Amikor az Isten országának alapvető elveit szem elől tévesztik, akkor megsokasítják és eltúlozzák a formaságokat. Ahol a jellem-építés háttérbe szorul, ahol a lélek szépsége hiányzik, ahol a kegyesség egyszerűsége megvetés tárgya, ott a hivalkodás szeretete és a fennhéjázás fényűző építményeket, pompás díszítményeket és hatást keltő szertartásokat kíván. Mindez azonban nem dicsőíti meg Istent. Egyházát nem külsőségeiért értékeli, hanem azért az őszinte kegyességért, amely megkülönbözteti a világtól. Tagjait Krisztus ismeretében való növekedésük, lelki életben való fejlődésük szerint
  
  értékeli. A szeretet és jóság alapelveit keresi. A művészet minden szépsége sem mérhető össze annak a jellemnek szépségével, amely Krisztust képviseli.
  Lehet egy hívő közösség a legszegényebb az országban. Nélkülözheti a látványos pompa minden varázsát; de ha tagjai a Krisztus jellemét tükröző alapelvek szerint élnek, angyalok is részt vesznek istentiszteletükön. A dicsőítés és köszönet kedves áldozatként száll fel Istenhez a hálás szívekből:
  
  "Adjatok hálát az Úrnak, mert jó,
  mert örökké tart szeretete.
  Így szóljanak az Úr megváltottai,
  akiket megváltott az ellenség kezéből."
  
  "Énekeljetek, zengjetek zsoltárt neki,
  emlegessétek minden csodáját!
  Dicsőítsétek szent nevét,
  szívből örüljenek, akik keresik az Urat!"
  
  "Mert megitatta a szomjazókat,
  és jól tartotta az éhezőket"
  (Zsolt 107:1-2; 105:2-3; 107:9).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ