ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Séth és Énókh

    Isten adott Ádámnak egy másik fiút, hogy ő örökölje Isten ígéreteit, a lelki elsőszülöttséget. Ez a fiú a Séth nevet kapta, jelezve, hogy ő "elrendelt" vagy "kárpótolt", mert ezt mondta az anya: "[...] adott ... énnékem az Isten más magot Ábel helyett, kit megöle Kain" (1Móz 4:25). Séth még szebb volt, mint Kain vagy Ábel, és jobban hasonlított Ádámra, mint a két másik fiú. Szép jellemű volt; Ábel nyomdokába lépett, de nem volt több öröklött jó tulajdonsága, mint Kainnak. Ádám teremtéséről ezt olvassuk: "[...] Isten képére teremté őt" (1Móz 1:27), de a bukás után az ember "nemze fiat az ő képére és hasonlatosságára" (1Móz 5:3). Míg Ádámot Isten bűntelennek teremtette a saját képére, Séth, akárcsak Kain, örökölte szülei bukott természetét. ő is tudott a Megváltóról és tanulta azt, hogyan kell igaz életet élni. Isten kegyelme által szolgálta és tisztelte Istent; igyekezett, ahogy Ábel is tette volna, ha életben marad, hogy a bűnös embereket megtanítsa tiszteletet adni és engedelmeskedni Teremtőjüknek. "Séthnek is született fia, és nevezé annak nevét Énósnak. [...] Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét" (1Móz 4:26). A hűségesek már ezt megelőzőleg imádták Istent, de amint az emberek szaporodtak, feltűnőbb lett a két osztály közötti különbség. Az egyik osztály nyíltan hűséget fogadott Istennek, a másik semmibe vette őt és engedetlen volt.
  A bukás előtt ősszüleink megtartották a szombatot, amelyet Isten az Édenben létesített. A Paradicsomból való kiűzetésük után is megünnepelték. Megkóstolták az engedetlenség keserű gyümölcseit, és
  
  megtanulták - amit mindenki, aki lábbal tiporja Isten parancsolatait, előbb vagy utóbb megtanul -, hogy a mennyei előírások szentek és változhatatlanok; és hogy a vétkezőt elkerülhetetlenül büntetés sújtja. Ádámnak azok a gyermekei, akik hűek voltak Istenhez, mind tisztelték a szombatot. De Kain és ivadékai nem tisztelték azt a napot, amelyen Isten megpihent. ők választották meg, mikor dolgoznak és mikor pihennek, tekintet nélkül Jahve határozott parancsára.
  Isten átkának meghallása után Kain eltávozott családjától. Először a földművelést választotta foglalkozásául, és várost alapított, amelyet legidősebb fiáról nevezett el. Kain elment az Úr színe elől, és eldobva az Éden helyreállításának ígéretét, a föld átkával sújtott földön keresett javakat és örömöket. Így állt annak a sokaságnak az élére, amely e világ istenét imádja. Ivadékai anyagiasságukkal tűntek ki. Nem voltak tekintettel Istenre, és nem akarták azt, amit ő akart az embernek. A gyilkosság bűnét, amelyben Kain járt az élen, Lámekh, az ötödik leszármazott, a többnejűség bűnével tetézte. Kihívó kérkedéssel hivatkozott ugyan Istenre, de csak azért, hogy a Kaint sújtó bosszú ellen védelmet kapjon. Ábel a pásztor életét élte, és sátorban lakott. Séth leszármazottai ugyanezt tették. Magukat idegennek és vándornak tartották a földön, akik "[...] jobb után vágyódnak, tudniillik a mennyei után" (Zsid 11:13.16).
  A két osztály egy ideig külön maradt. Kain családja első településüktől elszéledve szétszóródott azokon a síkságokon és völgyekben, amelyeket akkor már Séth gyermekei laktak. Az utóbbiak, hogy elmeneküljenek a kainiták szennyező befolyásától, a hegyekbe húzódtak, és ott telepedtek le. Amíg ez az elkülönültség tartott, istentiszteletük megőrizte tisztaságát. De az idő múlásával lassanként arra merészkedtek, hogy összekeveredjenek a völgyek lakóival. Ez a társulás a legrosszabb következményekkel járt. "És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok..." (1Móz 6:2). Séth gyermekeit lebilincselte a Kain utódaitól született lányok szépsége, és velük kötött házasságukkal megharagították az Urat. Isten számos hívő gyermekét bűnre csábították az őket állandóan kísértő hatások, és különleges, szent jellegük eltorzult. Összekeveredtek az erkölcsileg romlott emberekkel, lelkületük és
  
  cselekedeteik az övékéhez hasonult. Nem vették figyelembe a hetedik parancsolatot, "[...] és vevének magoknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek" (1Móz 6:2). Séth gyermekei "[...] a Kain útján indultak el" (Júd 11). Világi jólétre és élvezetekre összpontosították figyelmüket, és mellőzték az Úr parancsolatait. "[...] nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretökben megtartsák" (Róm 1:28); "[...] okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett" (Róm 1:21). Ezért "[...] odaadta őket az Isten méltatlan gondolkozásra" (28.v.). A bűn halálos lepraként terjedt szét az egész földön.
  Ádám majdnem ezer évig élt az emberek között a bűn következményeinek tanújaként. Hűen igyekezett a gonoszság özönének gátat vetni. Isten megparancsolta neki, hogy tanítsa ivadékait az Úr útjára; és ő kincsként gondosan őrizte, és az egymást követő nemzedékeknek elismételte azt, amit az Úr kinyilatkoztatott neki. Gyermekeinek és azok gyermekeinek a kilencedik nemzedékig elbeszélte, hogy milyen szent és boldog volt az ember a Paradicsomban. Bukásának történetét is elmondta. Beszélt azokról a szenvedésekről, amelyekkel Isten megtanította arra, hogy mennyire szükséges a törvényhez való szigorú ragaszkodás, és elmagyarázta nekik, hogy az irgalmas Isten miként gondoskodott megváltásukról. De csak kevesen figyeltek szavaira. Sokszor az emberek keserű szemrehányásokat tettek neki bűne miatt, amely oly sok szenvedést hozott utódaira.
  Ádám élete tele volt fájdalommal, alázattal és töredelemmel. Amikor elhagyta Édent, elfogta a rémület arra a gondolatra, hogy meg kell halnia. Akkor látott először embert meghalni, amikor elsőszülött fia, Kain, megölte testvérét. Lelkét marcangolta a bűntudat saját bűnéért. Ábel halála és Kain elvetése miatti vesztesége pedig kétszeresen sújtotta a porba. Látta, miként terjed el a romlottság, amelynek következtében a világ végül özönvíz által elpusztult. Bár az Alkotója által kimondott halálos ítélet először rettenetesnek tűnt, de miután majdnem ezer évig szemlélte a bűn következményeit, úgy érezte, Isten irgalmas, ha véget vet egy szenvedéssel és bánattal teli életnek.
  
  Az özönvíz előtti világ - gonoszsága ellenére - nem a tudatlanság és civilizálatlanság kora volt, ahogy azt gyakran gondolják. Alkalmat adott nagyszerű erkölcsi és értelmi képességek megszerzésére. Kiváló fizikai és szellemi értékek birtokosai voltak az akkori világ lakói, és páratlan lehetőségük volt arra, hogy vallási és tudományos ismeretekhez jussanak. Tévedés azt feltételezni, hogy mivel az emberek magas kort éltek meg, értelmileg későn értek. Szellemi képességeik hamar kifejlődtek, és azoknak, akik félték Istent és akaratával összhangban éltek, tudásuk és bölcsességük élethossziglan fejlődött. Ha korunk egyik-másik hírneves tudósát az özönvíz előtt élt hasonló korú emberek mellé állíthatnánk, a mai ember szellemileg és fizikailag sokkal gyengébbnek tűnne. Amint az emberek kora csökkent, és fizikai erejük alább hagyott, szellemi teljesítményük is kevesebbedett. Ma vannak, akik húsztól ötven évig tanulásra szentelik magukat, és a világ csodálja tudásukat. De milyen korlátozottak ezek az eredmények azoknak az embereknek a tudásához viszonyítva, akiknek a szellemi és fizikai képességeik századokon át fejlődtek!
  Az igaz, hogy korunk népe élvezheti elődei tudásának áldásait, a kiváló koponyák, akik terveztek, tanultak és írtak, visszahagyták művüket az utánuk jövőknek. Ami az emberi tudást illeti, még így is sokkal kedvezőbb helyzetben voltak azok a régi időkben élt emberek! Évszázadokon át köztük volt az, akit Isten a maga képére formált; akit Isten tanított meg az anyagi világra vonatkozó mindenféle bölcsességre. Ádám a Teremtőtől tudta meg a teremtés történetét. ő maga tanúja volt kilenc évszázad eseményének; és átadta tudását leszármazottainak. Az özönvíz előtt élő embereknek nem voltak könyveik, írott feljegyzéseik, de nagy fizikai és szellemi képességeik folytán jó volt a memóriájuk. Fel tudták fogni és észben tudták tartani azt, amit hallottak, és torzítás nélkül továbbadni utódaiknak. Évszázadokon át egyidejűleg hét generáció élt a földön. Alkalmuk volt együtt tanácskozni, és mindenki hasznosíthatta a többiek tudását és tapasztalatait.
  Azóta sem volt az embernek olyan alkalma Istent művein keresztül megismerni, mint abban a korban. Az egyáltalán nem a vallási sötétség korszaka volt, hanem a világosságé. Az egész világnak alkalma
  
  nyílt arra, hogy tanuljon, és azokat, akik Istent félték, Krisztus és az angyalok is oktatták. Az igazság néma tanújaként Isten kertje velük volt, és századokon át az emberek között is maradt. A Paradicsom kéruboktól őrzött kapujában látható volt Isten dicsősége, és ide jöttek az első istenimádók. Itt állították fel oltárukat, és mutatták be áldozataikat. Ide hozta áldozatát Kain és Ábel, és Isten alászállt, hogy találkozzon velük.
  A kétkedők nem tagadhatták le, hogy van egy Éden, amíg az ott volt a szemük előtt a kapuját elzáró őrző angyalokkal. A teremtés rendje, a kert célja, az ember sorsával oly szoros kapcsolatban levő két fa története vitathatatlan tények voltak. Isten létezése és mindenek fölötti hatalma, törvényének kötelező volta olyan igazságok, amelyeket az emberek nem kérdőjelezhettek meg egykönnyen, amíg Ádám közöttük volt.
  Az eluralkodó gonoszság ellenére számos szent ember, az Istennel való közösség által megjobbultan és nemesülten úgy élt, mintha a menny társaságában lenne. Nagy koponyák, csodálatos képességekkel megáldott emberek voltak. Nagy és szent küldetésük volt, hogy igaz jellemet alakítsanak ki; hogy a kegyesség leckéit tanítsák nemcsak koruk emberei, de a későbbi nemzedékek számára is. A Szentírás csak néhány kiemelkedő személyiséget említ, de a korszakokon át végig voltak Istennek tanúi, őszinte imádói.
  Énókról azt olvassuk, hogy miután hatvanöt évet élt, nemzett egy fiút. Ezután háromszáz évig Istennel járt. Korábbi éveiben is szerette, félte Istent, és megtartotta parancsolatait. ő volt a szent családfa egyik tagja, az igaz hit megőrzőinek, a megígért mag őseinek egyike. Ádám ajkáról ismerte meg a bukás szomorú történetét, és azt a vigasztaló történetet, amely az ígéretben tükröződő isteni kegyelemről szól. Bízott az eljövendő Megváltóban. Első fia születése után Énók mélyebb tapasztalatokat szerzett; szorosabb közösségbe lépett Istennel. Még jobban felismerte, hogy Isten gyermekének mi a kötelessége és a felelőssége. Amint látta a gyermek szeretetét atyja iránt, az atyai védelembe vetett egyszerű bizalmát; amint érezte elsőszülött fia iránti mélységes, sóvárgó szeretetét, drága leckét tanult meg Isten ember iránti, Fia odaáldozásában
  
  megmutatkozó szeretetéről és arról a bizalomról, amelyet Isten gyermekei mennyei Atyjukba helyezhetnek. Éjjel és nappal arról a végtelen, megmérhetetlen szeretetről elmélkedett, amelyet Isten Krisztus által fejezett ki; és lelkének egész melegével vágyott feltárni ezt a szeretetet annak a népnek, amely között élt.
  Énók Istennel járása nem valami révület vagy látomás volt, hanem ő naponkénti élete minden feladatában Istennel járt. Nem lett belőle remete, aki teljesen elzárkózik a világtól; mert volt egy feladata, amit el kellett a világban végeznie Istenért. A családban és emberi kapcsolataiban, mint férj és apa, mint barát és polgár, az Úr állhatatos, rendíthetetlen szolgája volt.
  Szíve együtt dobbant Isten akaratával, mert "[...] járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?" (Ámos 3:3). És ez a szent életpálya háromszáz évig tartott. A keresztények többsége sokkal buzgóbb és szentebb életet élne, ha tudná, hogy nem sokáig él már, vagy hogy Krisztus már a küszöbön van. De a századok múlásával Énók hite csak erősödött és szeretete forróbb lett.
  Nagy műveltségű, nagy tudású ember volt. Isten különleges kinyilatkoztatásokkal tisztelte meg. Bár állandó kapcsolatban volt Istennel, és mindig maga előtt látta Isten nagyságát és tökéletességét, ő a legalázatosabb emberek egyike volt. Minél közelebb volt Istenhez, annál mélységesebben érezte a maga gyengeségét és tökéletlenségét.
  Énókhot aggasztotta az istentelenek növekvő gonoszsága, és félt attól, hogy hitetlenségük csökkentheti az Isten iránti tiszteletét, ezért kerülte társaságukat. Sokat volt egyedül, és elmélkedett, imádkozott. Az Úr előtt várva igyekezett jobban megismerni akaratát, hogy teljesíthesse azt. Neki az ima a lélek lélegzése volt. Énók a menny légkörében élt. Isten szent angyalok által kinyilatkoztatta Énóknak, hogy el fogja pusztítani a világot vízözönnel. Még többet is elárult neki a megváltás tervéről. A prófétaság lelke által bepillanthatott az özönvíz utáni nemzedékek életébe, és Isten megmutatta neki a Krisztus második adventjéhez és a világ végéhez kapcsolódó eseményeket.
  
  Énók nyugtalankodott a halottak miatt. Azt hitte, hogy az igazak és a gonoszok együtt térnek a porba, és hogy ez a végük. Nem tudta, mi történik az igazakkal a síron túl. Prófétikus látomásban feltárult előtte Krisztus halála. Látta dicsőséges eljövetelét is, és hogy minden szent angyal ott lesz a kíséretében, amikor eljön, hogy népét megváltsa a sír fogságából. Látta azt is, milyen romlott lesz a világ, amikor Krisztus másodszor eljön - hogy akkor kérkedő, öntelt, konok nemzedék fog élni, amely megtagadja az egyetlen Istent és az Úr Jézus Krisztust, lábbal tiporja törvényét, és semmibe veszi engesztelő áldozatát. Látta a dicsőséggel és tisztességgel megkoronázott igazakat és azt is, hogy az Úr elűzi színe elől és tűz által elpusztítja a gonoszokat.
  Énók az igazság prédikátora lett. Elmondta az embereknek, amit Isten kinyilatkoztatott neki. Azok, akik félték Istent, felkeresték ezt a szent embert, hogy tanítsa őket és imádkozzon velük. Nyilvánosan is dolgozott, Isten üzenetét hirdette mindenkinek, aki meghallgatta intő szavait. Munkája nem korlátozódott a séthitákra. Azon a földön, ahova Kain próbált Isten színe elől elmenekülni, Isten prófétája feltárta azokat a csodálatos jeleneteket, amelyek elvonultak szeme előtt. "Ímé" - mondta - "eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és feddőzzék mindazok ellen, akik közöttük istentelenek, istentelenségöknek minden cselekedetéért, amelyekkel istentelenkedtek (Júd 14-15).
  Énók bátran dorgálta a bűnt. Míg a Krisztusban megmutatkozó isteni szeretetről prédikált kortársainak, és bűnös utaik elhagyására szólította őket, elítélte az eluralkodó gonoszságot, és figyelmeztette nemzedékét, hogy az ítélet bizonyosan lesújt a törvényszegőkre. Krisztus Lelke szólt Énókhon keresztül. Ez a Lélek nemcsak a szeretet, a könyörület hangján szólalt meg, és nemcsak kérlelt. Isten szent emberei nemcsak tetszetős dolgokat mondanak. Isten kétélű kardként ható éles és metsző igazságokat ültet követei szívébe és közöl rajtuk keresztül.
  Isten hatalmát, amely szolgája által megmutatkozott, érezték hallgatói. Egyesek megfogadták intését, és elhagyták bűneiket; de a tömegek gúnyolódtak az ünnepélyes üzeneten, és még vakmerőbben
  
  mentek tovább a bűn útján. Az utolsó napokban Isten szolgáinak hasonló üzenetet kell vinniük a világnak, és azt is kétkedve és gúnnyal fogják fogadni. Az özönvíz előtti világ elutasította annak az embernek intő szavait, aki Istennel járt. Az utolsó nemzedék sem veszi komolyan az Úr szolgáinak intő üzenetét.
  Tevékeny munkás élete közepette Énók állandóan közösségben volt Istennel. Minél nagyobb és sürgetőbb volt munkája, annál kitartóbban és buzgóbban imádkozott. Időnként továbbra is kereste a magányt. Miután egy ideig a nép között élt, tanítással és példaadással szolgálva javukat, egy időre magányba vonult, mert éhezett és szomjúhozott arra a tudományra, amelyet csak Isten adhat. Az Istennel bensőségesen társalgó Énók egyre jobban tükrözte Isten képmását. Arca szent fénytől ragyogott attól a világosságtól, amely Jézus arcán is tündökölt. Amikor az Istennel folytatott beszélgetés után előjött, még a gonoszok is megilletődve szemlélték arcán a menny jegyét.
  Az emberek gonoszsága olyan magasra csapott, hogy Isten meghirdette elpusztításukat. Ahogy egyik év múlt a másik után, egyre mélyült az emberi vétkesség áradata, és Isten ítéletének egyre sötétebb felhői gyülekeztek. De Énók, a hit tanúja, kitartott útján. Intett, kért, kérlelt, igyekezett visszafordítani a vétkezés árját, és feltartóztatni a bosszú nyilait. Bár a bűnös, mulatni vágyó nép figyelemre sem méltatta intéseit, bizonyságtevésén Isten jóváhagyása nyugodott, és Énók továbbra is hűségesen harcolt az eluralkodó gonoszság ellen, mígnem Isten a bűn világából a mennybe, a tiszta örömök honába vitte.
  Nemzedéke gúnyolta és ostobának mondta azt az embert, aki nem gyűjtött itt aranyat, sem ezüstöt, és nem szerzett vagyont. Énók az örökérvényű kincseket értékelte. A mennyei városra tekintett. Látta a dicsőség Királyát Sion közepette. Szíve-lelke a mennyben volt, és arról beszélt. Minél nagyobbra nőtt a gonoszság, ő annál jobban vágyott Isten országa után. Még a földön volt, de hitben a fény honában élt.
  "Boldogok, akiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják" (Mt 5:8). Énók háromszáz éven át törekedett szívének tisztaságára, hogy
  
  összhangban lehessen a mennyel. Három évszázadon át Istennel járt. Nap mint nap arra vágyott, hogy még nagyobb egységben lehessen vele. Egyre szorosabb lett a kapcsolat, mígnem Isten magához vette. Már ott állt az örökkévaló világ küszöbén, csak egy lépésre az üdvösség honától. És most a kapuk kinyíltak, az Istennel való járás, amely oly sokáig tartott a földön, tovább folytatódott, és ő átlépett a Szent Város kapuin - elsőként az emberek közül.
  Elvesztését megérezték a földön. Hiányzott az a hang, amely nap mint nap intett és tanított. Egyesek - mind igazak, mind gonoszok - látták távozását. Azok, akik szerették, azt remélve, hogy megint magányba vonult, szorgalmasan keresték, mint később Illést a próféta ifjak, de hasztalan. Jelentették, hogy nincs, mert Isten elvitte.
  Énók mennybemenetelével az Úr fontos leckét akart adni. Attól lehetett tartani, hogy sokan Ádám bűnének félelmetes következményei miatt elcsüggednek, és így kiáltanak: "Mi haszna van, hogy féljük az Urat, és megtartjuk rendeléseit? Hiszen olyan súlyos átok nehezedik az emberiségre, és mindnyájan meghalunk!" De azok a tanítások, amelyeket Isten Ádámnak adott, és amit Séth elismételt, Énok pedig a maga példájával szemléltetett, elsöpörte a homályt és a sötétséget, és reményt adott az embernek, hogy miként Ádámon keresztül jött a halál, a megígért Megváltón keresztül jön az élet és a halhatatlanság. Sátán elhitette az emberekkel, hogy az igazak nem kapnak jutalmat, sem a gonoszok büntetést, és hogy az ember képtelen engedelmeskedni Isten törvényeinek. De Énók esetében Isten kijelenti, "[...] hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik" (Zsid 11:6). Megmutatja, mit fog tenni azokért, akik megtartják parancsolatait. Az emberek megtanulták, hogy lehetséges engedelmeskedni Isten törvényének; hogy még ha bűnös és romlott környezetben élnek is, Isten kegyelme által képesek ellenállni a kísértésnek, megtisztulni és szentté válni. Énók példájában látták az ilyen élet áldott voltát. Mennybemenetele tanúsította, hogy igazat prófétált az eljövendő világról - az engedelmeseknek adott jutalomról, a dicsűségről, a halhatatlan életről, valamint a törvényszegők elkárhozásáról, szenvedéséről és haláláról.
  
  "Hit által vitetett fel Énók, hogy ne lásson halált [...] mert felvitetése előtt bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Istennek" (Zsid 11:5). A gonoszság miatt pusztulásra ítélt világ közepette Énók olyan szoros közösségben élt Istennel, hogy Isten kivonta őt a halál hatalma alól. Ennek az istenfélő prófétának a jelleme ábrázolja azt a szentséget, amit mindazoknak el kell érniük, akik Krisztus második eljövetelekor "áron vétet"-nek "meg a földről" (Jel 14:3). Akkor, miként az özönvíz előtt, eluralkodik a gonoszság. Romlott szívük késztetését és a megtévesztő filozófia tanításait követve az emberek lázadni fognak a menny tekintélye ellen. De Énókhoz hasonlóan Isten népe igyekszik szívét megtisztítani, Isten akaratát követni, mígnem visszatükrözik Krisztus képmását. Mint Énók is tette, figyelmeztetni fogják a világot az Úr második eljövetelére és a törvényszegőket sújtó ítéletre. Megszentelt szavaikkal és példájukkal elítélik az istentelenek bűneit. Miként Énók mennybe szállt, mielőtt a világ víz által elpusztult, az élő igazak is a földről az égbe ragadtatnak, mielőtt az tűz által elpusztul. Ezt mondja az apostol: "Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra." "Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből" "[...] trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk." "Feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel" (1Kor 15:51-52; 1Thess 4:16-18).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ