A diakónus tisztét az Újszövetség határozza meg (1Tim 3:8–13), ahol a görög diakonos szót használja, amelyből a magyar diakónus szó is ered. A szónak többféle jelentése van, mint például szolga, templomszolga, író, kísérő. Keresztény körökben sajátos jelentéstartalommal bír a szó. A Szentírás világosan körülhatárolja az újszövetségi egyházban e tisztséget: „Mert akik jól szolgálnak, szép tisztességet szereznek maguknak, és sok bizodalmat a Jézus Krisztusban való hitben" (1Tim 3:13). E tekintély alapján a gyülekezet tagjai sorából választ néhány embert, akik főleg gyakorlati dolgokban szolgálnak a gyülekezeti élet bizonyos területeire figyelve, és felelősek a gyülekezet anyagi javaiért is.
A diakónusi tisztségre megválasztott személy egy- vagy kétéves terminusban szolgál aszerint, ahogy a helyi gyülekezet azt meghatározta (lásd 49. oldal).
A tisztség fontossága – Az apostoli egyházban a hét diakónus kiválasztásáról szóló beszámolóban, ApCsel 6:1–8-ban azt olvashatjuk, hogy kiválasztották és felszentelték őket a gyülekezetben való „teendők" elvégzésére.
A diakónusi tisztségre való elhívatás azonban többet foglal magába, mint a gyorsan növekvő keresztény közösség anyagi természetű ügyeinek ellátását. A diakónusok az Úr művének olyan fontos területén foglalatoskodtak, amely csak árnyalatnyilag követelt gyengébb képességeket, mint a presbitereké (lásd 1Tim 3:8–13). „Az a tény, hogy ezeket a testvéreket a szegénygondozás különleges tisztségére választották ki, nem zárta el előlük a tanítói ténykedés lehetőségét. Sőt nagyon is alkalmasak voltak mások hitben való oktatására, és nagy odaadással és igen jó eredménnyel végezték a munkát" (Az apostolok története, pp. 60–61.). István, az első keresztény mártír, és Filep, akit később „evangélistának" neveztek, a keresztény egyházban kiválasztott első hét diakónus között voltak (ApCsel 6:5–6; 8:5 26; 21:8).
Az Isten által alapított tisztség nagyban hozzájárult az ősegyház építéséhez és előrehaladásához. „A hét férfi beiktatása, felügyeletük a mű különböző ágai felett igen nagy áldására vált a gyülekezetnek. Ezek a tisztviselők gondosan mérlegelték a személyi szükségleteket, valamint a gyülekezet általános pénzügyi viszonyait, és bölcs sáfárkodásukkal, úgyszintén istenfélő példaadásukkal igen nagy segítségére voltak munkatársaiknak abban, hogy a gyülekezet különböző érdekeit egységes egésszé kapcsolják össze" (Az apostolok története, p. 60.).
A mai egyházban a gyülekezeti választás során a diakónusjelölés hasonló áldásokkal jár, mert felszabadítja a lelkészeket, a véneket és más tisztségviselőket olyan feladatok terhe alól, amelyeket a diakónusok nagyon jól elláthatnak. „Akiket Isten gondviselése felelősségteljes állásokba helyezett, szenteljék idejüket és erejüket azon fontos ügyeknek, melyek különösebb bölcsességet és lelki nagyságot igényelnek. Istennek nem az a terve, hogy ilyen férfiaktól kívánja a csekélyebb jelentőségű ügyek intézését, amelyeknek elrendezésére másoknak is jó képességük van" (Az apostolok története, p. 63.).
Diakónusbizottság – Ahol a gyülekezetnek elég diakónusa van ahhoz, hogy diakónusbizottságot lehessen szervezni, helyes létrehozni ezt a bizottságot, amelynek az első vagy fő diakónus az elnöke és egy másik a titkára. Ez a testület a gyülekezet jóléte érdekében rendezetten osztja meg a felelősséget, és összehangolja a diakónusok munkáját. Gondoskodik a szabályszerűen diakónussá választott fiatalok képzéséről is, hogy feladataikat elvégezzék. A diakónusvezető a gyülekezeti bizottság tagja.
A diakónusokat fel kell szentelni – Az újonnan megválasztott diakónus csak akkor töltheti be tisztét, ha egy olyan lelkész felszentelte, aki az egyházterülettől érvényes megbízatással rendelkezik.
A felszentelés szent szertartását a gyülekezet jelenlétében egy felszentelt lelkész végzi. A szolgálat tartalmazhatja a diakónus tisztségének rövid körvonalazását, a szükséges képességek felsorolását, amelyek a gyülekezet szolgájától megkívánnak, főbb feladatai megemlítését, amelyre felhatalmazást kap, hogy a gyülekezetben végezze. A hűséges szolgálatra buzdító beszéd után a gyülekezet lelkésze egy felszentelt presbiter segédkezésével – ahol erre lehetőség van – imával és kézrátétellel szenteli fel a diakónust (lásd 210. oldal). Ha valakit egyszer diakónussá szenteltek, és gyülekezeti tagságát megőrizte, nem szükséges újra szentelni, még akkor sem, ha más gyülekezetbe költözött, mint tag. Ha lejár az idő, amire megválasztották, hogy tovább szolgálhasson diakónusként, újra kell választani. Ha olyan tagot választanak meg a gyülekezet diakónusának, aki korábban már felszentelt presbiter volt, akkor nem szükséges diakónussá szentelni; presbiterré szentelése erre a tisztségre is alkalmassá teszi.
A diakónusok nem vezethetnek egyházi szertartást – A diakónus nincs felhatalmazva arra, hogy egyházi vagy menyegzői szertartást vezessen. Nem elnökölhet a gyülekezet testvéri óráján sem. Nem vezetheti személyek gyülekezeti tagságának áthelyezését vagy fogadását. Ha a gyülekezetben nincs senki, aki elvégezze ezeket a feladatokat, a gyülekezet lépjen kapcsolatba az egyházterülettel, és kérjen segítséget.
A diakónusok feladatai – A diakónusok munkája magába foglalja a gyülekezetért végzett szolgálatok széles skáláját, beleértve:
1. Segédkezés az összejöveteleken és istentiszteleteken – Az istentiszteleteken rendszerint a diakónusok köszöntik a gyülekezetbe belépő tagokat és vendégeket, és ha szükséges, ők segítenek nekik helyet találni. Arra is készen állnak, hogy együttműködjenek a lelkésszel vagy a vénnel az istentiszteletek zökkenőmentes levezetésében.
2. Tagok látogatása – A diakónusok egyik fontos feladata, hogy otthonaikban meglátogassák a gyülekezeti tagokat (lásd 59. oldal). Sok gyülekezetben ezt kerületenként osztják el, és minden körzetre kijelölnek egy diakónust, akinek minden családot legalább egyszer egy negyedévben meg kell látogatnia.
3. Előkészületek a keresztségi szertartásra – A diakónusoknak meg kell tenniük a maguk részét e szertartáshoz szükséges előkészületekben; ne legyen szervezetlenség vagy késlekedés (lásd 35. oldal; ill. 71. oldal 5. megjegyzés)
4. Segédkezés az úrvacsorai istentiszteleten – A lábmosás szertartásának gyakorlásakor a diakónusok és a diakónusnők gondoskodjanak mindenről, ami a szolgálat elvégzéséhez szükséges, mint például a törölközőkről, lavórokról, vízről (amelynek hőmérséklete az alkalomnak megfelelően kellemes legyen), vödrökről stb. A szolgálatok befejeztével nekik kell gondoskodni arról, hogy a használt edények és törölközők kimosva kerüljenek vissza a megfelelő helyre.
Az Úrvacsorát követően, miután mindannyian részesedtek a jegyekből, nagy gondot kell fordítani a megmaradt kenyér és must elhelyezésére. Minden megmaradt mustot, amelyre áldást kértünk, a legnagyobb tiszteletadással kell kiönteni. Minden megmaradt kenyeret, amelye áldást kértünk, el kell temetni vagy égetni, vagy a legnagyobb tiszteletadással helyezni el más illendő módon, azonban a hétköznapi használatba semmilyen körülmények között sem kerülhet vissza egyik sem.
5. A betegekről és a szegényekről való gondoskodás – A diakónusok másik fontos feladata, hogy gondoskodjanak a betegekről, segítsék a szegényeket, támogassák az elesetteket. A gyülekezet pénzalapjából erre a célra pénzt kell fordítani. A pénztáros a gyülekezeti bizottság javaslatára átadja a diakónusoknak és diakónusnőknek mindazt, amit bizonyos szükséghelyzetekben felhasználhatnak. Ez a munka a diakónusok és diakónusnők különleges feladata, azonban a gyülekezetet mindig tájékoztatni kell a szükségletekről annak érdekében, hogy a tagság támogatását megnyerjék.
6. A gyülekezet tulajdonának gondozása és karbantartása – Egyes gyülekezetekben, ahol a gyülekezeti tulajdon gondozása és karbantartása felelősségét nem bízták egy épületbizottságra, ez a felelősség a diakónusoké (lásd 71. oldal 6. megjegyzés).