Mindannyian jól ismerjük a kérdést: Mit tenne Jézus? Megtanítottak erre gyermekkorunkban, vagy ha nem, akkor legalább a keresztségi felkészítésünkkor. “Mielőtt valamit tennél, mielőtt valahova elmennél, tedd fel a kérdést: Mit tenne Jézus? Nem találsz eseti választ minden egyes élethelyzetre a Bibliában, így használd a jól bevált kérdést: Mit tenne Jézus?”

Ma délelőtt szeretnék én is feltenni egy kérdést. A nyári lelkészértekezleten néhányan felháborodtak, amikor valaki azt mondta, hogy az adventista egyházban tilos gondolkodni. Ez a kérdés valóban gondolkodásra késztet bennünket. Megint vissza szeretnék térni ahhoz a gondolathoz, amit Russell Burrill harmadik könyvének a bevezetésében olvastam, és már Szilvásváradon is idéztem. Ha látomást akarunk szerezni, akkor vegyük a bátorságot arra, hogy a dolgokat más szemmel nézzük. Kísértett ez a szó: “egy kicsit” más szemmel. Nos nem erről van szó. Egészen más szemmel. Mondhatom így: a fejére állítva a dolgokat. Persze ha szalonképessé akarom tenni így mondom: Nem az ember szemével, hanem Istenével. Nos ehhez kell a legnagyobb bátorság, és gondolkodni is kell, ami - bármennyire is megbotránkoztató a gondolat - nem mindig a legnagyobb erősségünk.

Mond ki már végre a kérdést! Csak gyűjtöm a bátorságot. Adventista lenne-e Jézus? Sohasem kérdőjeleztük ezt még meg. Tudniillik, akkor nem lennénk itt. (Akik elhagyták az egyházat, bármilyen ürüggyel is, azt mondták, hogy nincs itt Jézus. Nem feltétlenül mentek oda, ahol ott van.) Úgy gondoljuk, hogy ott akarunk lenni, ahol Jézus lenne. A könnyebbik út természetesen az, hogy minden további nélkül feltételezzük: Ő is ezt az egyházat választaná, így biztonságban vagyunk. Nem az a javaslatom, hogy azért adjunk kritikus választ, hogy elmenjünk, hanem azért, hogy Jézust itt marasztalhassuk.

Kezdjük a galileai tó partján. Valószínű, hogy itt be is fejezzük ma, de utazzunk Vele tovább egyen-egyenként. Jézus a Hegyi beszédet mondja, és így szól: “Ti vagytok a föld sója” Mt 5:13

Homiletika tanárként azonnal megállnék itt, és azt mondanám: így nem szabad prédikálni. Azt kellene mondani: Mi vagyunk a föld sója. Minden bizonnyal így kell. A prédikáló ne emelje ki magát a hallgatóságból. Hacsak úgy nem, ahogy Pál tette: negatív értelemben. Ki merné viszont felvetni azt a gondolatot, hogy Jézus valaha is mondott, vagy kért valamit, amit Ő maga nem teljesített. Jézus valóban a föld sója volt. Ez az adventista közösség küldetése is. Jézus addig lesz adventista, amíg a föld sói leszünk.

Fogalmazzunk meg néhány fontos tényt a sóval kapcsolatban, azután tegyünk fel két kérdést: Igaz volt-e ez Jézusra? Igaz-e ez rám?

1. Kellemessé teszi a környezetet

Nem kell sok magyarázat hozzá. A só adja meg az ízét az ételnek. Mindenki boldog, ha egy jóízűt ehet. Jézus só volt a környezetében. Hosszasan idézhetnénk a történeteket, amelyek erről beszélnek. Ahogy elképzeljük Őt az otthonokban, vagy az evangelizációs előadásain, látjuk, hogy mindenki vonzódott hozzá. Szívesen hívták meg különböző rendezvényekre, mert tudták, hogy jelenléte rangot ad az összejövetelnek. Az adventista egyház vezetőinek, az unióbizottsági tagoknak a jelenléte milyen hatással van a környezetre. Könnyű azt mondani, hogy a világosság bántó az embereknek…

2. Akkor veszik észre, ha sok, vagy ha kevés

Ez is természetes jelenség, és az előzőből következik. A só nem azért van, hogy hivalkodjon, hogy magára hívja fel a figyelmet. A szerelmes asszonyok felhívják a figyelmet magukra, ha nincs viszonzás. Csak meg kellene mérni a vérnyomásotokat. Valahányszor Jézus személye reflektorfénybe került volna, mennyei Atyjára hívta fel a figyelmet. Hiányzott, amikor nem volt az emberek között és sokan áldozatot hoztak, hogy közelében lehessenek. Nem erőltette rá magát az emberekre, úgy irányította a dolgokat, hogy érezzék szükségességét. Milyen nehéz nekünk a két véglet között megtalálni a helyünket! Környezetünk tele van helyekkel, ahova só kellene, bár ott van a gyülekezet. Amikor viszont ott van, akkor időnként jobb lenne, ha nem lenne ott. De maradjunk magunknál. A saját fontosságunk tudata tartja vissza a közösséget küldetésének sikeres befejezésétől. Bár méltatlankodunk, hogy tagjaink nem dolgoznak, de nem is szeretnénk igazán, ha ezt tennék. Lehetne erről vitatkozni… Inkább gondolkodjunk önkritikusan.

3. Mindenütt ott van

Harmadszor megemlíthetjük, hogy a só mindenben benne van. Nem maradhat ki semmiből. Jézus is ott volt mindenütt, ahol találkozhatott az emberekkel. Az evangéliumi történetek meggyőznek arról, hogy nem csak egy rétegét érte el az embereknek. Ahogy telik az idő, egyre több olyan hely van, ahova az adventisták nem mehetnek el. Ahogy építgetjük sajátos szubkultúránkat egyre több foglalkozás, hivatás van, amit adventisták nem tölthetnek be. Ha szeretnének megkeresztelkedni, akkor először is fogadják el az általunk képviselt kultúrát, és azután szó lehet róla. Így persze egyre csökken azok száma is, akiket egyáltalán elérhetünk. A magyarázatunk erre pedig így szól: a Szentlélek vonul vissza a földről. Talán a mi életünkből is?

4. Szomjúságot okoz

Negyedszer a só szomjúságot okoz. Jézus tudta, hogyan ébresszen vágyat a mély lelki dolgok iránt egy utcanőben. Ezt olvassuk János evangéliumában. Használta a módszert, amit Nick Pollard “pozitív rombolás”-nak nevez. Érdemes lesz megtanulni, hogy mit jelent ez. Beszélni úgy, hogy az emberek nem azt kívánják, hogy mikor fejezi már be, hanem: miért nem folytatja. Evangelizációs sorozataink gyümölcsei: a hűségesek. Akik kitartanak, bármilyen hosszan tartjuk a sorozatot és bármilyen következetlenül. Nem is könnyű belőlük jó tanítványokat nevelni.

5. Szimbolikus értelme van

Adventista lenne-e Jézus? Nem másról beszélünk, mint arról, hogyan lehetne élete nyilvánvalóbb bennünk és közöttünk. Nincs nagyobb szükségletünk, mint ez. Ellen G. White azt írja: “Az irgalmat hordozó utolsó fénysugár, a világnak kegyelmet hirdető utolsó üzenet, Isten jellemének – a szeretetnek - a megláttatása.” KP 287