Képzeld el, hogy egyike vagy a tizenegynek, akik találkoztak Jézussal, ott a hegyen. Három évvel ezelőtt Krisztus elhívott, hogy kövesd Őt. Elhagytad a családodat, barátaidat és az otthonodat és követted Őt. Egy izgalmas életet éltél mellette, hiszen betegeket gyógyított, halottakat támasztott és olyan hatalommal prédikált, hogy hatalmas tömegeket vont maga köré.

Együtt éltél Vele, és elszántan próbálkoztál megérteni Őt, Aki annyira más mindazoktól, akiket korábban megismertél. Vele töltötted az éjszakát, amikor a csőcselék elragadta, hogy megfeszítsék és te elszaladtál. Három nappal később, amikor még továbbra is bujkáltál, azt hallottad, hogy feltámadt. Rémületet és megkönnyebbülést éreztél egyszerre. Egy néhány alkalommal találkoztál Vele a feltámadása óta, és most megint találkozol Vele a hegyen, de az az érzésed, hogy egy újabb elválásra akar felkészíteni.

Találkoztál Jézussal ott a hegyen, hogy elmondja az utolsó útmutatásait. Ezekben az utolsó szavakban, amelyekre olyan sokszor vissza fogsz gondolni az eljövendő napokban, egy formális megbízatást ad neked. Teljesen félreérthetetlen, hogy Jézus egy parancsot adott, amit követni kell. Neked, a tanítványnak, engedelmességgel kell válaszolnod erre.

Mégis, egy dolog teljesen világos abból, amit Jézus mondott neked. A “tanítvánnyá tevés” parancsa. Mint az Ô egyik tanítványa, pontosan tudod, hogy mit érett ezen.

Szolgálata folyamán számtalan alkalommal hívták Jézust is Rabbinak. Az életét figyelők úgy érezték, hogy teljesíti azokat a kritériumokat, amelyek tanítványképzővé tehetik a mózesi tradíció vonalán. A zsidó rabbikhoz hasonlóan, Jézus is összegyűjtötte a maga tanítvány-csoportját és képezte őket.

Jézus azonban el volt választva a korabeli rabbiktól. Máté 7:28,29 verseiben azt olvassuk, hogy az emberek csodálkoztak, miután meghallgatták a Hegyi beszédet, “mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.”

Miben különbözött Jézus a törvény tanítóitól? Nagyon egyszerűen, a rabbik arra bátorították az embereket, hogy kövessék mások tanítását, így szólva: “Mózes azt mondta...”; Jézus pedig így szólt: “én pedig azt mondom...” Jézus azt állította, hogy Istentől kapott hatalmat, mert Ô maga volt az Isten Fia.

Így amikor Jézus elhívta a tizenkettőt ( és másokat is, akik követték a szolgálata folyamán), parancsa különbözött a többi tanítványképző parancsától. Szavai így szóltak Simonhoz és Andráshoz Márk 1 szerint: “Kövessetek engem!” Egy egyszerű kifejezés volt, de tartalommal töltötte meg. Krisztus tanítványságra hívásában arra késztette követőit, hogy éljenek együtt Vele; tanulják meg, hogyan éljenek, mint az Ô tanítványai; és készítsenek fel másokat a Jó Hír meghallására.

Együtt élni vele. A hívásnak, “kövess engem”, volt egy valóságos fizikai vonatkozása is. Jézus nem csak elmondta ezeket a szavakat, és azután elment, hogy a tanítványok ne lássák Őt soha többé. Azt várta tőlük, hogy elhagyják korábbi foglalkozásukat és fizikailag is követik Őt.

Megtanulni, hogyan legyek az ô tanítványa. Nem volt könnyű megtanulni ezt az új életet. Természetüknél fogva tapintatlanok, önzők és nemtörődömök voltak. Jézusnak tanítania kellett őket, hogy legyenek kedvesek, adakozók és együttérzők. Számtalan alkalommal, egy időre félrehívta a tanítványokat, hogy útmutatásokat adjon nekik. Amikor példázatokban beszélt, miután a tömeg eloszlott, elmagyarázta nekik a jelentését. (A tanítványok ugyanúgy “süketek” voltak, mint a sokaság, ami a példázatok megértését illeti!) Kérdéseket tett fel nekik, tanította őket, dorgálta őket, ösztönözte őket, hogy lépjenek hitben előre, gondozta és szerette őket. Egy különös kapcsolat volt ez, két ok miatt is sokkal mélyebb, mint amilyen kapcsolata volt Jézusnak az Őt követő tömeggel.

Jézus odaszentelte magát tanítványainak minden vonatkozásban. Elérhetővé tette magát számukra és bizalmába fogadta őket. Nagy elvárásai voltak velük szemben, és időnként kifejezte a csalódottságát velük kapcsolatban. Emlékszünk például arra az esetre, amikor a Galileai tengeren eveztek át, miközben Jézus aludt a hajóban, és egy nagy vihar támadt. Jézus korholta őket hitetlenségükért. Mivel odaszentelte magát tanítványainak, magas elvárásai voltak velük szemben.

A másik ok, amiért ez a kapcsolat egyedülálló volt, mivel a tanítványok is, viszonzásul, teljesen odaszánták magukat Jézusnak. Mivel Jézus biztosította az induló keresztény mozgalom számára az értelmet és a célt, ők nem tudtak ehhez a folyamathoz sokat hozzátenni. Ők csak a Krisztus iránti növekvő szeretetükkel, és azzal az ébredő vággyal, hogy engedelmesek és hűségesek legyenek mindenben, tudtak hozzájárulni ehhez. Küszködtek hitükkel, bűneikkel és gyengeségeikkel, de hűségesek akartak maradni. Szerették Jézust, és készek lettek arra, hogy mindent feladjanak (végül legtöbben az életüket is odaadták), ezért a Galeliai emberért.

Felkészíteni másokat, hogy meghallják a Jó Hírt. A jó tanulók egyik ismertető jegye, hogy képesek megtenni azt, amire a tanáruk képezte őket, még akkor is, ha nincs jelen. Ezt tudva, Krisztus arra képezte tanítványait, hogy magukban is járják a hit lépéseit. Ahogy a tanítványok együtt utaztak Jézussal, ők maguk is segítséget nyújtottak, de idejük legjavát azzal töltötték, hogy figyeljék mesterük munkáját. Azután Jézus kiküldte őket kettesével, hogy készítsék fel a városokat az érkezésére. Prédikáltak, ahogyan ezt Jézustól látták. Keresték a hűséges, Istenfélő embereket, ahogyan Jézus tette. Gyógyították a betegeket és vigasztalták a gyászolókat. Tanulták, mit is jelent a pásztori szolgálat. Ahogy Jézus kiküldte őket, többet tanulhattak arról, hogyan utánozzák rabbijukat.

A tanítványok megtanulták, hogyan gondolkodjanak és cselekedjenek, a Mesterükkel való kapcsolatukra építve. Ennek következtében megsokszorozták ezt a fajta pásztori szolgálatot, miután Jézus visszament a mennybe.

Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvben sokat felfedezhetünk az egyház történelméről. Krisztus menybemenetelét követően, a megígért Szentlélek kinyilvánította hatalmát Pünkösdkor, és a tanítványok elkezdték vinni az evangéliumot minden embernek.

Kezdettől fogva az egyház nagyobb csoportokban találkozott, a közös istentisztelet tartására. De a kis csoportoknak is meg volt a helye a gyülekezet életében. Az apostolok nem csak nagy csoportokban tanítottak, hanem házról-házra jártak, látogatva a kis csoportokat az otthonokban, ahogy tanítottak és tanítványokat képeztek. (Acs 5:42) Az emberek találkoztak az otthonokban, hogy megtörjék a kenyeret, és felhasználták a lehetőséget egymás bátorítására, hogy éljék meg hitüket növekvő engedelmességgel. Otthoni imaórákat tartottak, például amikor Péter a börtönben volt (Acs 12:12). Pál leveleiben is olvasunk a házankénti összejövetelekről (Rm 16:5).

Nem tudjuk igazán, hogy a házi gyülekezetek független csoportokat jelentettek, vagy egy nagy gyülekezet részei voltak. Mégis, úgy tűnik, hogy a kis házi közösségek voltak a gyülekezetek építő kövei mind a városokban, mind a szórványterületeken. A korai keresztények olyan csoportokban jöttek össze, amelyek elég kicsik voltak ahhoz, hogy egy átlagos otthonban elférjenek. Az egyháznak szüksége volt a házi gyülekezetekre a túlélés miatt is. A Krisztus utáni első századokban intenzív üldözésnek volt kitéve a közösség, ezért gyakran megtörtént, hogy nem gyűlhettek össze nyilvánosan, és nem is volt lehetőségük, hogy épületeket vásároljanak. Számíthattak azonban az otthonok védelmező környezetére, ahol növelhették és védelmezhették az evangéliumot a hívők életében. Számunkra meglepő, de az egyház képes volt, egy hatalmas növekedésre nagy épületek, hatalmas összejövetelek és gyülekezetnövekedési szakkönyvek nélkül.

A 20. században is vannak példáink, hogyan növekedhet az egyház még az üldözések idején is. Amikor 1950-ben a kommunizmus uralomra jutott Kínában, minden misszionáriust kiutasítottak, és a becslések szerint egymillió védtelen keresztény maradt ebben a hatalmas országban. Sokan aggódtak, hogy az egyház átvészeli-e a hatalmas üldözéseket, vagy kisöprik az országból. Harminc évvel később, amikor az ajtók kezdtek újra megnyílni, sikerült megtudni, mi is történt a 25 év alatt, ameddig a határok teljesen le voltak zárva. Meglepetéssel fedezték fel, hogy az egyház létezik és jól van. Jelenleg a becslések szerint harminctól száz millióig terjedhet a keresztények száma (az adventisták számát sem tudjuk). Képzeljük el, hogy legalább megharmincszorozódott a kereszténység, miközben alig rendelkeztek csupán néhány Bibliával, kevés képzett lelkésszel és nem voltak épületeik. Ahogy az őskeresztény egyház is, ők is az ima és a házi csoportok működése miatt élték túl ilyen növekedéssel.

A tanítványság megragadó aspektusa, hogy a huszadik századi keresztények egy közvetlen vonalon helyezkednek el az eredeti tizenkét tanítvánnyal. 2Tim 2:2-ben Pál a tanítvánnyá tevés folyamatát így illusztrálja: “És amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hív emberekre, akik másoknak a tanítására is alkalmasak lesznek.” Krisztus minden tanítványa megbízást kapott, hogy az evangélium üzenetét fektesse be mások életébe. Ahelyett, hogy ez a folyamat velünk befejeződne, újra kell kezdődni e minden generációban.

De mit értünk azon, amikor tanítványokról beszélünk. A tanítvány Jézus Krisztus odaszentelt követője, aki igyekszik olyan életet élni, amit az ismeretben és az engedelmességben való folyamatos növekedés jellemez. Hogyan folytatódhat tehát a tanítvánnyá tevés folyamata századokon át? Az alábbiakban látjuk a kulcsfontosságú alapelveket, amit a mai tanítványképzőknek követni kell.

A tanítvánnyá tevés tudatos munkával történik. Ahogy a gyermekek nem nőhetnek fel személyes törődés nélkül, és nem tanulják meg a matematikát maguktól, ugyanúgy a tanítványság sem valósulhat meg hűséges, tudatos keresztények nélkül. A tanítványság egy divatos kifejezés a mai egyházban, gyakran jelentés nélkül. Ennek eredményeként, néhányan arra gondolnak, hogy ez azt jelenti tanuljuk a szombatiskolát. Elfelejtve azt, hogy a tanítvánnyá tevés folyamatához dinamikus közösségre van szükség a hittestvéreinkkel és Urunkkal.

A tanítványoknak Krisztushoz kell hasonlóvá válni. Felfigyeltünk már egy embercsoportra, talán gyermekekre, akik eltökélték, hogy úgy viselkednek, öltözködnek és beszélnek, mint az a személy, akit bálványoznak? Természetes dolog, hogy felül akarjuk múlni azt, akit tisztelünk és akire felnézünk. Mivel a “tanítvány” azt is jelenti, hogy “követő” vagy “utánzó”, a tanítványképzők modellek lesznek azok számára, akik meg akarják tanulni a Krisztus követésének útját. Oda kell figyelnünk arra, hogy ne magunkat akarjuk sokszorosítani. (Könnyű átlépni a vonalat, ami a között húzódik, hogy tisztelnek, vagy bálványoznak.) Feladatunk inkább az, hogy partnerekre találjunk a tanítványságban. Legyünk készek Pállal együtt elmondani: Először mi követjük az Urat, azután ti megtanulhatjátok tőlünk, hogyan kell követni Őt. (1Thessz 1:6)

Mindamellett nagyon nehéz egy modern kereszténynek úgy tekintenie magára, mint tanítvány. Azt kérdezzük az emberektől hogy keresztények-e, ahelyett, hogy arról tudakozódnánk, hogy tanítványok-e, mintha lehetne valaki keresztény anélkül, hogy tanítvány lenne. A korai egyházban Krisztus követőit tanítványoknak nevezték mindaddig, amíg Antiochiában - először negatív kifejezésként - megszületett a keresztény kifejezés (Acs 11:26). Helyesen kell értenünk ezt a kifejezést. Azt jelenti, hogy krisztusi, vagy Krisztushoz tartozó. Csak az a tanítvány, aki követi Krisztust, az tartozik Krisztushoz.

De ki dönti el, hogy mit jelent Krisztushoz hasonlónak lenni? Hova mehetünk válaszért? A tanítványság tankönyve a Biblia. A tanítványképző fő feladata, hogy Isten Igéjéhez vezesse a tanítványt. A fejlődő tanítvány naponta időt fordít Isten Igéjének tanulmányozására. Ha tanítványokat akarunk képezni, a Biblia mutatja meg, mit jelent Krisztushoz hasonlóvá válni. A Biblia az engedelmes és értelmes élet ismeretének az egyedüli megbízható forrása. János azt írja: “hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az Ô nevében” (Jn 20:31).

Tanítvánnyá tenni közösségben lehet. Életünk kezdetétől úgy tanulunk, hogy figyelünk és utánzunk másokat. A gyermekek példáján jól látjuk ezt. Ahogy visszatekintünk életünkre, nem kétséges, hogy sok dolgot úgy tanultunk meg, hogy figyeltünk, tanultunk és utánoztunk. Így tanultunk meg biciklizni, vagy autót vezetni. Így tanultuk meg a felnőtt viselkedés szabályait is, hogy közösségileg be tudjunk illeszkedni az emberek közé.

A keresztény életben is pontosan így van. Nem találunk bibliai példát a magányos tanítványra. Maga Pál apostol is, aki megtérése után hosszú ideig a pusztában tartózkodott, felment Jeruzsálembe, hogy együtt legyen az apostolokkal, majd később az antióchiai gyülekezettel (Acs 9:26-30; 11:25-26). Amikor gyülekezeteket alapított, mindig mások társaságában utazott. Munkaközösségben volt különböző alkalmakkor Barnabással, Silással és Timótheussal. A közösségben történő tanítványképzést Jézus és a tanítványok mutatták be, és Pál illetve a korai egyház számára is szükséges volt.

Mivel legjobban a közösségben tanulunk, tanítvánnyá lenni is ezen az úton lehet hatékonyan. A szerető közösség azonban nagyon ritka gyülekezeteinkben. A nyugati társadalom önelégült individualizmusa megfertőzte a gyülekezetet, és sokan - persze sikertelenül - egymagukban próbálnak érett tanítványokká válni. Úgy gondolják, hogy elég segédanyag áll rendelkezésükre, de a tények és elképzelések tanulmányozása csupán a bibliai tanítványság kezdete lehet. A tanítványok közösségére van szükség ahhoz, hogy segíthessük egymást a Szentlélek által átformált életre. A közösségben való növekedés a keresztény élet alapvető követelménye. Itt tanulhatunk egymástól, gyakorolhatunk, hibákat követünk el, de végül formálódunk. Közösség nélkül, az egyház bukásra van ítélve.

Az Efézusiakhoz írt levélben és máshol is, az egyház a testhez van hasonlítva. Egy élő organizmus, ahol az egymáshoz kapcsolódó részek együtt dolgoznak, és így teszik a testet egészségessé és erőssé. Ef 4:11-16-ban Pál apostol ezt írja: “És Ô adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: A szentek tökéletesbítése céljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére: Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ô megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére: Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által; Hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk Abban, aki a fej, a Krisztusban; Akiből az egész test, szép renddel egyberakatván és egybe szerkesztetvén az Ô segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben.”

Ez az igeszakasz világossá teszi, hogy a gyülekezetnek egy növekvő, dinamikus organizmusnak kell lennie. A legtöbb gyülekezetünkben sokkal nagyobb hangsúlyt kellene tenni a tanítványságra. A nagyobb gyülekezetekben sokan vannak akiknek arra lenne szükségük, hogy növekedésük érdekében személyes figyelmet kapjanak, de így elvesznek a tömegben. De vannak kis gyülekezetek, amelyek azt gondolják, hogy túl kicsik ahhoz, hogy egy tanítványi közösségként növekedjenek. Gyakran tapasztaljuk, hogy vannak gyülekezeti tagok, akiknek meg van az igénye, hogy egy Krisztus-központú tanítványi életstílust alakítsanak ki másokkal, de nem találják meg a módot arra, hogy egymásra találjanak. Bár mi is az ok, mindannyian tudjuk, hogy szükségünk van valamire a hatékonyabb tanítvány képzés érdekében.

• együtt tapasztalnak meg dolgokat a többi tanulóval;
• odafigyelnek egymás folyamatos növekedésére;
• bátorítást és szeretetet kapnak;
• egy olyan szervezet tagjai, amely engedi és hangsúlyozza a növekedést.

A jó kis csoportok biztosítják a fentieket, leginkább azzal, hogy megengedik az embereknek, hogy bátorítás és kihívás között tanuljanak. Egy kis csoportban az emberek rendszeresen találkoznak olyanokkal, akik odaszánt tanítvány-társak. Formálisan és informálisan is tanulnak együtt. Van lehetőségük arra, hogy jobban megismerjék egymást, imádkozzanak egymásért, és kisegítsék egymást, ha bajban vannak. Lehetőségeket keresnek, hogy a csoporton kívüli embereket elérjék, így egy állandó szolgálatot végeznek mind a gyülekezetért, mind a kívül valókért. Friss tapasztalataik hangsúlyozzák a tanultak igazságát.

Ahogy egymást jobban megismerik, képesek lesznek a másikat megfelelő kihívások elé állítani a növekedés érdekében. Ezen az úton egymás bátorítóivá válnak az élet nehéz helyzeteiben. Ahogy a Krisztus iránti engedelmességük és odaszentelődésük növekszik, ahogy hálájuk növekszik, hogy ilyen nagyszerű szolgálatot végezhetnek, újabb és újabb okokat találnak, hogy együttesen imádják Istent. Egy ilyen örömteli és szeretetteljes közösség von másokat is magába. A lehetőségek határtalanok lesznek a növekedésre.

Ezért időszerű az Úr szolgálóleányának kijelentése ma is: "A kis csoportok létrehozását, mint a mű bázisát számomra az a Valaki jelentette ki, aki soha nem téved. Ha a gyülekezet nagy létszámú, hagyd, hogy a tagok kis csoportokat alkossanak, és ne csak a gyülekezeti tagokért munkálkodjanak, hanem a hitetlenekért is.” (7T 21,22)

"Elmenvén tegyetek tanítványokká..."

Jézus missziói parancsa ma, a huszadik század végén is, visszhangzik. Készek vagyunk bekapcsolódni ebbe a nagy tanítványi mozgalomba? Készek vagyunk, a Szentlélek segítségével, másokért élni és hívni őket, “hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek” - ahogy Jézus mondja? Készek vagyunk a tanítványképzés munkájába beállni?

Istennek szüksége van ránk! Figyeljük ezt a kijelentést: Isten munkája a Földön soha nem fejeződhet be addig, amíg a férfiakat és nőket magában foglaló gyülekezeti tagságunk csatlakozik a munkához, és egyesítik erejüket lelkészeikkel és gyülekezeti tisztségviselőikkel. (GW 351)

Isten látomást akar adni nekünk is, mint ahogy az első tanítványaival tette. Fogadjuk el ezt a kiváltságot, hogy a mű befejezői között lehessünk: “Isten szolgái szent lelkesedéstől fénylő arccal sietnek egyik helyről a másikra, hogy hirdessék a menny üzenetét. Az egész földön ezernyi hangon szól majd a figyelmeztetés. Csodálatos dolgok fognak történni. Betegek meggyógyulnak, és a hívők munkáját jelek és csodák kísérik.” (NK 544)